Jellem és egyéniség

Iván természeti adottságai

Iván középtermetű, kék szemű, szőke hajú férfiú volt. Külseje vonzó és kellemes, testtartása kimért, inkább zárkózott. Beszéde csöndes, tárgyilagos; felfogását mindig nyugodtan, világosan adta elő. Művészlélek volt. Az irodalom vonzotta, de szívesen foglalkozott a képzőművészetekkel is. Tökéletesen beszélt horvátul, franciául, németül; elég jól tudta kifejezni magát olaszul, angolul és latinul is. Művészi tehetsége nem állt meg a formánál, hanem a benső szépséget kereste. Szellemének jellegzetes tulajdonsága az igazság keresése, akaratának pedig a hősies kitartás a megismert igazság mellett. Nem volt nádszál, de elveinek végrehajtásában mindig tekintettel volt időre, személyekre, körülményekre. Ez mentette meg a meddő vitáktól és tette megközelíthetővé még ellenségei számára is.

Kolerikus természete

Iván kolerikus alaptermészetéhez egy kevés melankólia keveredett. Férfiú, telve munkakedvvel és munkabírással. Már középiskolás korában is magas célokat tűzött maga elé. Lelkesedése a szent dolgok iránt nem volt pillanatnyi és felületes. Természetének hibáit igyekezett kerülni. Menekült a dicsőség elől és nem akart másokon uralkodni. A megalázásokat szívesen fogadta. Az utolsó évek nagymunkájában, erőfeszítésében, áldozatában megedzett férfit a felületes megfigyelő flegmatikusnak tartotta volna; föllépésének nyugodt biztonsága az önnevelés gyümölcse volt.”

„Először Boszniában találkoztam vele – írja P. Hauser S. J. atya – s ez a találkozás csak tiszteletet és vágyakozást hagyott bennem újabb találkozás után. Isten akaratából két év múlva találkoztam vele Párizsban. Egyszerűsége bepillantást engedett lelkébe. Akkor éreztem meg a mélységes nyugalmat, a benső béke csalhatatlan jelét. Elmosolyogta magát, amikor közbevetettem egy szót: mortificatio. Nem, én nem sanyargatom magamat, csak deszkán alszom, úgy jobbi Isten vezetésre rendelte alázatosságáért. Amikor mások idegei felmondták a szolgálatot, ő a megtestesült nyugalom maradt. Ez a jele, hogy természetét átszőtte a természetfölötti, amely valósággal áramlott tekintetéből, mint a napból a sugár. Jelenléte Isten közelébe emelte lelkem.”

Beluhán főtisztelendő úr a Horvát Orlov Szöv. lelki vezetője, a könyv szerzőjének ezt írta:

„Merz Iván dr. a Gondviselés embere volt. A gyűléseken mindig csöndes. Kijelentései megfontoltak. Egy alkalommal – jól emlékszem – az egyetemi hallgatóknak beszélt a zárt lelkigyakorlatról. Mély meggyőződéssel fejtette ki ennek a hasznát az egyed és a közösség számára. Különben beszélt, mint egy pap. Mindenki feszült figyelemmel hallgatta.”

Ritka dolog, hogy valakiről a legkülönbözőbb világnézetű emberek véleménye összhangzó legyen. S ez történt meg Ivánnal!

„Menjünk, hadd lássuk, milyen vezető maga – mondta Hvár szigetén egy pap – kivezetve Iván elé Orlov-csapatát. Nem tudtam, írta később – hogy ez a „másik világból való” szerény fiatalember katona is tud lenni.

A csapat elé állt, vigyázba vágta magát, szemöldökét összeráncolva vezényelt. A fiúk engedelmeskedtek. S amikor tapsvihar üdvözölte a gyakorlatot, a szeme sarkából rámnézett, elmosolyogva magát, mintha ezt akarta volna kérdezni: „Jó volt?” Kétségen kívül, ilyenkor hasznát vette a háborúban szerzett tapasztalatainak, de több volt mint csapatvezető, mint előtornász. Az ő személye „misztikus vezetője volt az egyesületnek„ – ahogy a fenti pap később hangoztatta.

Melankólikus vonása nem tette álmodozóvá s az érzelmek szolgájává. Hittel megvilágított ész irányította akaratát és érzelmeit. Természetesen érzelmi élete igen nagy volt és egyetemi hallgató korában nagy fontosságot tulajdonított az érzelmeknek. Később ráeszmélt, hogy ez nem vezet jóra és igyekezett háttérbe szorítani érzelmeit. Ezzel együtt háttérbe szorult művészi hajlama is. Azért nem semmisítette meg egészen. A valamikor lelkes színházlátogató – otthon – már csak akkor ment el, ha tanulmányozni akarta valamelyik előadást.

Hit, remény, szeretet

Iván lelkének jellegzetes vonása a hitből merített élet. Halálának első évfordulóján lelki üdvéért Párizsban gyászmisét mondott Beaupine kanonok s ez alkalomból kijelentette, hogy olyan vallásos meggyőződéssel, mint amilyen Merzé volt, még életében nem találkozott. Mély hitével mind feljebb emelte lelkét az úrhoz. Saját munkájára, apostolkodására s az egész világrendre csak Isten szemével nézett. Minden vágya: Istennek szolgálni földi Helytartójának vezetése alatt. Ezt talán öntudatlanul is kifejezte tervezett sírfeliratán: „Elhunyt a hit egységében. Nekem életem a Krisztus és meghalnom nyereség. Isten irgalmában bízom!”

Eleven hitének következménye az isteni Gondviselésbe vetett rendíthetetlen bizalma és saját üdvösségének reménye. Munkájára az áldást csak Istentől várta. Maga vallotta: „Az én élethivatásom Istent szeretni és neki szolgálni és halálom után Istenhez jutni.”

Az Anyaszentegyházat azért szerette, mert „benne látta édes Megváltóját teljes tökéletességben.”

A pápát azért szerette, „mert Urának helyettese.”

Természetesen ez a lángoló szeretet kihatással volt az emberekkel való érintkezésre. Bennük csak Isten gyermekeit látta.

Megfontoltsága és kitartása

Fiatalon, tapasztalatlanul hosszú ideig állandó lelkivezető nélkül élt. Egy időre átlépi az önfegyelmezés határát. Attól a pillanattól kezdve, amikor állandó lelkivezetőt kapott, mindenben alázatosan igyekszik engedelmeskedni parancsainak. Az önmegtagadást is egyszerűsíti és enyhíti.

Munkájában igen megfontolt. Előbb felméri a célt, számbaveszi az eszközöket és körülményeket. Ez még nem azt jelenti, hogy teljesen alkalmazkodik a „körülményekhez”, hiszen, ha kellett, nem egyszer a körülményeket is maga teremtette meg. Az Orlovnak az Akció Katolika szellemében való nevelését vasakarattal, de lassan, óvatosan hajtotta végre. Voltak, akik ezt a munkáját teljesen elhibázottnak tartották. Egyesek belátták helyességét, de képtelenek voltak a tradícióval szakítani és ezért túlságos gyorsnak találták; de olyanok is akadtak, akik belátták, hogy helyesen gondolkozik. Ezek meg azért hibáztatták, mert sokat mérlegel és tekintettel van a személyekre. Mindez az arany középút bizonyítéka. Rendszeresen és aprólékosan elgondolt tervét fokozatosan, megfontoltan, félelem nélkül hajtotta végre. Mások jogait igyekezett tiszteletben tartani. A maga részéről szem előtt tartja az áttanulmányozott szentszéki és püspöki határozatokat. Nem egyszer keserűséget nyelt le az egyház jogainak hangsúlyozásáért. Az ő fáradhatatlan kitartásának az eredménye, hogy az Orlov az ígéretek, csábítások, rágalmak, fenyegetések ellenére is kitartott az Akció Katolika mellett. Ha a szeretetlenség fájt Ivánnak, méginkább az igazságtalanság. Nem egyszer mondta: „Ez nyilvánvaló igazságtalanság! Ott ahol az igazságosság alapkövetelményeit sem ismerik, nem lehet Isten áldása és maradandó eredmény!”

Szeretete

Mindig kímélte ellenségeit, azoknak jó hírnevét s ha kellett, ezért áldozatot hozott. Ezekről a fájdalmas eseményekről ma még jobb hallgatni.

Amikor egy orlov keményen támadta ellenségeit, Iván így szólt hozzá: „Hagyjátok őket békében. Legyünk ellenségeink iránt is gentlemanek, hogy jóságunkkal fegyverezhessük le őket.”

Nem kicsiny dolog, ha elvi ellenségei így nyilatkoznak róla:

„Nem kért a maga számára semmit. Szilárdan hitt Isten ügyének győzelmében. A személyét ért támadásokat nyugodtan, áldozattal viselte még akkor is, amikor munkatársai válaszra ingerelték. S mikor a támadás minden határon túl ment, akkor kelt az egyesület védelmére, mint annak vezére, de csak annyit tett, amennyit az egyházi hatóságok helyesnek találtak.

Igaz ugyan, hogy a horvát katolikusok életébe ő vitt először harcot, de ez a küzdelem hasonló ahhoz – írja egyik fiatal munkatársa – amelyet Krisztus hirdet: nem békét hoztam, hanem kardot! Mindamellett Krisztus Urunk a világ első és legnagyobb békeapostola! Merz Iván küzdelme tanúskodás az igazság mellett – semmi más. Gyűlölte a bűnt és szerette a bűnös embert. A legsúlyosabb küzdelmében is a szilárd meggyőződés alapján állt, ha volt is benne egy kis német önfejűség – mindvégig tárgyilagos maradt. Ritkán akad ember, akivel olyan kellemesen lehetett dolgozni, mint vele.”

Tersegláv – a szlovén katolikusok vezére – kegyetlen szókimondásáról nevezetes. Ő merészségében odáig ment, hogy Iván Akció Katolikájának csak a töredékeit fogadta el. Így nyilatkozik róla: „A horvát Akció Katolikával kemény vitáink voltak. Szent ifjú volt, akit Isten vezekelni küldött a földre. Lelki ember volt és az Akció Katolikának első – elkeseredett – propagálója. Munkája a katolikus éthosz forrásaiból táplálkozott.”

Tisztasága

Iván egyetemi hallgató korában azt mondotta: „Engem csak a tiszta lélek vonz!”

14 éves korában szerelmes volt, talán gyermekszerelemmel? 1916-ban házasságig tartó tisztasági fogadalmát sírig tartóvá változtatta át.

Mint az orlovok vezérének, nőkkel is kellett érintkeznie. Ők tisztelték és vakon engedelmeskedtek neki.

Sírjára hatalmas koszorút helyeztek e fölirattal: „A női tisztesség lovagjának!” Ez volt ő, a szó legteljesebb értelmében, szóval, imával, példával, cselekedettel: „Milyen tiszta a szeme! Csöndes, szeretetreméltó! Mosolygó és vidám! Ez a lélek talán nem ismeri a nagyváros feslett életét, pokoli éjszakáit? Az emberek mellett csak szeretettel, szívében imával megy el? Mint békeág és egy új élet úttörője jön közénk, emberek közé? Milyen tiszta ifjú! Honnan tudom én ezt? Megéreztem! A hegyen épült várost nem lehet elrejteni!”

Egyéni nagysága

Miben nyilvánul ez meg? Az Istennel való szoros kapcsolatban és az önnevelésben. Iván „hosszantartó lelki neveléssel, önsanyargatással magasabb lelkiségre tett szert. Többszöri beszélgetés után láthatta csak meg az ember, mire képes a lemondás, az imádság. Sohasem türelmetlen. Munkájában fáradhatatlan. Minden összpontosult benne, ami Krisztus vitézét ékesítheti. Ha valakinek a véleménye nem is egyezett eljárásával, azt el kell ismerni, hogy mindig jószándékkal cselekedett. Föláldozta magát Isten dicsőségére és a lelkek üdvére!”

Az eredményes apostolkodás alapját a „Krisztussal való jóviszonyban látom s e jóviszony eszközei – írja naplójában – a következő: reggeli elmélkedés, szentmisehallgatás, lelkiolvasmány. Ha ezt megtesszük, akkor majd intenzívebben él bennünk Jézus és jobban felfogjuk az élet értelmét, az üdvösség ökonómiáját és azt is, hogy minő szeretettel szeret minket Jézus. Mert az Úr reszketve vágyakozik minden lélek után. A lelkek után szomjazik és ez átszármazik ránk is. Mi is azért vágyakozunk és cselekszünk, hogy minél többen eljussanak az Úr ölelő karjai közé. Az első lépés, lelkünket akaratára bízni, a második, hatni barátainkra. Minden pillanatban rájuk kell árasztani a természetfölötti békét és az Istenben való megnyugvást. Ellenségeink lelkében végtelen értéket lássunk, amely üvegként ezer darabra hull, ha ügyetlen kézbe kerül. Ezért legyünk irántuk szeretettel, türelemmel, megértéssel. Így tudatára ébrednek, hogy mi szeretünk bennük valamit, aminek az értékét még maguk sem ismerik egészen. S ha minden egyesületi tag ilyen szeretettel közeledik társához, akkor az egyesület körül titokzatos, jóillatú légkör képződik s mindenki megérzi, hogy itt egy olyan világról van szó, amelyet ők csak sejtenek, de nem ismernek!”

Nem önmagát adta-e e sorokban? Eredményének nyitja egyénisége. Beszédei, dolgozatai, cikkei nem összeollózott dolgok, hanem eleven, átélt valóságok. Tehetsége mellett ez a lélektani magyarázata annak, hogy mindig különbséget tett az eszmék és az ideált hordozó egyének között. Ezért tudott legelkeseredettebb ellenségeivel is szeretettel tárgyalni és vitatkozni. Még ellenségei is megérezték körülötte az örökkévalóság áramlását.

Hősiesség

Iván már középiskolás korában ezt írta: „Híres ember akarok lenni, hogy szívem uralkodjék a szíveken”, hogy „világítsak a népeknek” és „felemelkedjem, magam sem tudom, hová!” Ez a kolerikus vérmérséklet jellegzetessége. Isten később megjelölte a célt és az odavezető utat. Hősies elszántsággal vágott bele a nagy feladat megvalósításába. Iván ettől a pillanattól kezdve nem ismer nehézséget és akadályt. Így lesz az Isten dicsőségének lovagja és a pápa gondolatának úttörője a horvát nép között. Tersegláv, a szlovén katolikusok vezére a zágrábi kaszinóban ezt mondta: „A zseniknek, ha fel akarják világosítani századukat, fel kell áldozniok magukat.” Ez a szent cél lebegett Iván szeme előtt is, amikor Párizsban összeállította életrendjét:

1. Kemény deszkán feküdni.

2. Jéghideg vízzel naponta lemosakodni.

3. Nem reggelizni.

4. Pénteken éhséget érezni.

5. Jó étvágy közben az evést megszakítani.

6. Mindennap tornászni.

7. Magamról sohasem beszélni.

8. Csak ebédelni és vacsorázni.

9. Havonta egyszer 24 órát éhezni.

10. A fölösleges javakat a szegényeknek adni.

11. Szenvedéseimről nem beszélni.

12. Keveset beszélni.

13. Naponta legalább egyszer igazán imádkozni.

14. A kellemetlenséget keresni.

15. Szenvedéseimet áldani.

16. Önmagamnak szenvedést okozni.

17. Legjobb álmomból felkelni és a csillagokat szemlélni.

18. A félelmet legyőzni és a hitet növelni.

19. A megalázást szívesen fogadni.

20. Kerülni az egyoldalúságot a tudományban.

21. Az élettel szoros kapcsolatot tartani.

És micsoda következetességgel hajtotta végre életrendjét !

Talán vannak nem egészen helyes pontok is, de közönséges ember nem követheti a kivételes egyéniségeket hősiességükben. Talán egyes pontok még Iván számára is szigorúak voltak, de mikor lelkiatyja ezektől eltiltotta, alkalmazkodott rendelkezéseihez.

Így jutott el a lelke a mennyei Jeruzsálem kapujáig, amely csak az erény számára van nyitva.

Működésének jelentősége

Merz dr.-ról így ír egyik társa: „A nagy emberek tulajdonsága, hogy környezetet teremtenek maguknak. Ők irányítják az eseményeket és nem azok őket. Iván új eszméket vitt környezetébe. Természetesen nem a maga eredeti gondolatát, mert nem erre törekedett – hanem az Egyházét. Ezekkel a nagy gondolatokkal átitatta lelkét és a megvalósításukon dolgozott. Fiatalon halt meg, de mély barázdát szántott a horvát ugarban.”

A katolikus férfi

„Nevezzétek ti Merzet buzgónak, lelkiismeretesnek vagy akár szentnek, én csak „Homo Catholicus”-nak nevezem őt.

Egészen katolikus volt. A lelkében ott volt a Szentírás, az egyházatyák, a zsinatok határozata, a pápai körlevelek, a liturgia, minden püspök, szerzetes, pap és szegény.

Krisztusban élt!

Katolicizmusa nem modern, amelynek csak a társadalmi kérdés a fontos.

Nem elégszik meg a külsőségekkel. Neki, ez csak fehérre meszelt sír. Lelke nem ismeri a kompromisszumot: az árulás és a kislelkűség jelét.

Katolicizmusa nemcsak üresen csengő szó, hanem önfeláldozó, nagy szeretet.

Lelkét az Oltáriszentség, elméjét az enciklika táplálja. Nem ismer magánügyeket.

Isten kedvéért feláldozza önmagát. Minden tanulmányával, elmélkedésével, hallgatásával a lelkek örök üdvét szándékozza előmozdítani.

Egy kötelességet ismer: Mindent föláldozni a szeretetnek.

Az agyán átvillanó gondolatot, érzelmének színes virágait, mély meglátásait, segélynyújtását, mind-mind átszőtte, feloldotta és belemerítette a metafizikai Központba. Mindent alárendelt Krisztus dinamikájának: a szeretetnek és a szenvedésnek. Ez volt minden idegszálának vágya, létezésének alapgondolata.

Ezért sejtettünk lelke mélyében csodálatos szépséget.

Neki olyan kézzelfogható, magától értetődő volt az Isten és az ember kapcsolata, a hit kérdése, a szenvedés célja, a Gondviselés döntése, a középkor misztikája, a kolostorok magányos élete, a liturgia valósága, a Vatikán enciklikája, hogy mindent ezzel kezdett és végzett. Életfeladatának pedig azt tekintette, hogy vezessen a bölcsesség keskeny ösvényén a titokzatos fénnyel megvilágított szentélybe.

Csak lelket és szépséget keresett.

Ha valaki elébe állt, nem a külseje szerint alkotott róla véleményt, hanem a lelkébe nézett, hogy a kegyelem állapotában van-e vagy sem? Gyöngéd merészséggel tudott a lelkek mélyén kutatni. Mindent csak annyiban értékelt, amennyiben kapcsolatban volt a lelkiekkel. Hisz minden ebből származik és ide tér vissza.

A vallás kézzelfogható valóságának szerelmese volt, mint Szent Ferenc a szegénység Úrnőjének.

Csodaként járt köztünk ő: a katolikus férfiú.

Amikor láttuk igyekezetét, erőfeszítését; amikor a megújulásról hallottuk lángszavait; amikor tudomást szereztünk keresztútjáról és koporsójára egy marék földet hintettünk: megismertük az igazságot s benső ösztökélésre elindultunk a nyomdokain.

S ezen az úton messze fénylik, világít előttünk ő: a katolikus férfi!”

Aratásra érett

Az utolsó kérdés: miért vette el az Úr oly korán? Miért éppen a legnehezebb időkben?

P. Hauser S. J. válaszol nekünk: „Nem mindig szükséges egészen megérteni az isteni Gondviselés rendelését. Merz lelke aratásra érett volt és a menny kapuja nyitva várta. A földi és az ottani élet között – amit mi halálnak nevezünk – nincs más különbség, mint a leeresztett és felemelt fátyol között. Ha már a földön úgy élt, mint a mennyben, miért késsen? Miért ne lássa meg Istent minél előbb, szemtől szembe, fátyol nélkül? Isten szempontjából könnyű megérteni korai halálát” A horvátok legyenek hálásak az Úrnak, hogy példaképet kaptak benne a földön és közbenjárót az égben!