Az örök életbe

Utolsó napjai

Iván inkább finom, mint erős testalkatú ember volt. Azonban fiatal éveinek sportolása, a fronti élet, a bécsi éhezések, az önmegtagadó életmód megedzették és ellenállóvá tették. Érzékszervei teljesen engedelmeskedtek lelkének. Az akarat mindent keresztül vitt, ami emberileg lehető volt. Mellhártyagyulladásában még apja is megtorpant, amikor hideg borogatást kellett rátenni. Ö azonban kitárta karját: „Íme apám!” Egy arcizomrándulással sem mutatta az érzett kellemetlenséget. Az önsanyargatással lelkiatyja tanácsára idejében felhagyott s így volt még lehetősége a hosszú apostoli életre, de titkos betegség rágta a fiatal élet fáját.

Gyönge egészsége

Már 10 éves korában panaszkodott szemére; később fogaira is. Jómódú szülei elsőrangú szakorvosokhoz viszik. Párizsban már a megvakulás veszélye fenyegette. Lourdes-ban bizalommal telve mosta meg szemét s annyira javult látása, hogy tanulmányait be tudta fejezni s elvégezhette a hatalmas szervező munkát.

1927-ben a legnagyobb munkája közepette állandóan betegeskedett. Ebből az időből származik egy – Marosevics beteg barátjának írt – rövid levele. Barátja másnap meg is halt.

Kedves Drágóm!

Az előbb jöttem dr. D.-től. Megvizsgált és azt mondta, hogy a bal tüdőmön folt van. Nem halálos! Az Orlov nehéz éveinek emléke. Legyen meg az Isten szent akarata. Csak holnap szabad elhagynom a szobát. Első utam  a templomba vezet. Ma kilencedet kezdtem a lourdesi Szent Szűzhöz; kérésem az Orlov és mi ketten.

Bajából nem tudott egészen kilábalni, hiába volt szüleinek minden áldozata és a saját igyekezete. Megtett mindent egészsége érdekében: lemondott kemény fekvőhelyéről, a böjtölésről s egyéb szokásairól. Amikor tüdőgyulladást kapott, szülei elküldték a legjobb üdülőhelyre, a szlovéniai Szentkeresztre. Itt a levegő is orvosság. Ekkor is mindennap misét hallgatott és a szentáldozáshoz járult. Társasága az ottani plébános és egypár gyöngélkedő egyetemi hallgató. Egy kis időt töltött mellette apja és lelkiatyja is. Betegen is dolgozott: megírta a Horvát Orlovok Szövetségének a püspöki konferenciához benyújtandó kérését.

P. Vrbánek S. J. atyát megkértem, hogy Iván ottani tartózkodását írja le: „Iván és apja a legelőkelőbb szállóban lakott, hogy minél előbb kigyógyuljon tüdőlobjából. Mi ő benne betegen is Krisztus katonáját láttuk és csodáltuk. Hogy közelebb lehessen Krisztushoz, mindennap ministrált nekem. Szentmise után rendesen félórás hálaadást tartott. Délelőtt rengeteg levelet írt. Délután olvasott, jegyzeteket készített, beszédet szerkesztett. Estefelé elmentünk sétálni és meglátogattuk az Oltáriszentséget. Az egyetemi hallgatók kedvéért szívesen sakkozott. Kártyázni azonban nem volt hajlandó. Az Orlov harcát a legnagyobb figyelemmel kísérte, mondhatni, lélekben vezette. Végtelenül sajnálta, hogy nem lehet ott Szarajevóban, amikor a Horvát Orlov Szövetségnek sorsáról döntenek. Az ülés egész ideje alatt a templomban imádkozott. Amikor a templomból kijöttünk, megkérdeztem, sikerült-e a H. O. Sz.-t megsemmisíteni? „Úgy vélem, nem!” – felelte nyugodtan. „S ha ez volna az Isten akarata, legyen!” A Szentszéket külön felterjesztésben figyelmeztette a helyzetre. Nálánál sokkal fiatalabb egyetemi hallgatókkal szívesen társalgott és a beszéd fonalát olyan ügyesen vezette, hogy mindig szó került a lelki dolgokra is; ő a praktikus következtetést sohasem felejtette el levonni a számukra. A természetben Istent látta s olyan szépen beszélt Róla, mintha könyvből olvasná. Mindig kész segíteni, tanácsot adni; úgy cselekedett, mintha szolgálatára rendelték volna azoknak, akiknek csak szívességet tett. A nők iránt finom és előzékeny volt, de mindig felhívja figyelmüket hiányos öltözetükre. Mindenkit szórakoztatott és megtréfált. A tisztaság, szerénység, szolgálatkészség, ájtatosság példáját adta. A földművesek is megszerették és még a következő évben is emlegették a „szent tanár urat”.

Innen Hvár szigetére ment, s utána hazatérve ismét tanított, közben orvostól orvoshoz járt, hogy tovább lehessen a jó ügy szolgálatában.

1928. február 10-én írja: „Állkapocsüreg-gyulladást kaptam. Boldogok, azok, akik örömmel fogadják az Úr kezéből a szenvedést.” Ez a krónikus betegség lehetett minden bajának végső oka. Ajánlották neki, hogy szedesse ki összes fogait, bár látszatra egészségesek voltak; meg is tette.

Nagy munkájába merülve hosszú ideig nem írt naplót. Közvetlen a halála előtt szenvedéstől megkínozva, félreértve és zaklatva ismét írni kezd:

„1928. január 21.: Mindent Jézus Szívének nagyobb dicsőségére! Talán már elmúlt a nagy eszmei harc.”

„1928. február 8.: Körülöttem nagy dolgok történnek. Egészen tisztán látom, mint irányítja az Úr az apróságokat is.”

„1928 .február 10.: „Ma először egyezett bele anyám a rózsafüzér közös elimádkozásába. Holnap a lourdesi Szent Szűz napja; ez az ő műve!”

„1928. február 13.: „Nagy a kereszt. Gennyes állkapocsgyulladást kaptam. Édesanyám emiatt sokat szenved. Látom, hogy szívesen imádkozik. Tegnap megfogadtuk, hogy ha csak lehet, közösen végezzük a szentolvasót. Mintha a szenvedés csodát művelt volna bennünk. Édesanyám mind szívesebben imádkozik. Íme, a szenvedés a legjobb eszköze a megszentelés és az üdvösség művének...”

„1928. február 15.: Könnyű mindennap az úr kenyeréből enni, de milyen nehéz a kereszt fájába harapdálni és vele táplálkozni.”

A műtőn

A betegség súlyosbodott és a szenvedések mind kibírhatatlanabbak lettek. Az orvosok operációt ajánlottak. Erre el is határozta magát. A klinikára való távozása előtti este kartotékjának rendezésén csíptem el. Azt mondta: „Rendbe akarom hozni dolgaimat, mielőtt a kés alá mennék.” Elrendezte könyvtárát, leveleit, elbúcsúzott szüleitől és bement a klinikára. Eljárását pontosságának és rendszeretetének tulajdonítottam. Sokkal több volt ennél, érezte a véget. Édesanyjának többször tréfálva mondta, hogy előbb hal meg, mint ő s ha ez bekövetkeznék, egyik árva orlov-társát fogadja örökbe.

Elment lelkiatyjához is, akinél a legnagyobb megértésre talált. Az utolsó keresztút előtt is fölbátorodva és neki buzdulva hagyta el szobáját. A klinikán arra kérték, hogy jöjjön másnap reggel 8 órakor, mert nincs hely. Iván otthon késő éjjelig dolgozott és imádkozott. Mit csinált, nem tudjuk pontosan, csak sejtjük a valószínűleg megsemmisített végrendeletből; ehelyett saját síremlékét készítette el:

I (oannes) M (erz).

Mihi vivere Christus fuit, mori lucrum.

Itt nyugszik Merz Iván békében.

Életem Krisztus volt, a halál nyereség.

A fuit latin szó helyett először azt írta, hogy „vanest”, de azután valószínűleg egészen beleélte magát a halál gondolatába és áthúzta az „est”-et és beírta a „fuit-volt” szót.

Másnap szokásához híven, elment a templomba, szentmisét hallgatni és megáldozni. Utána elbúcsúzott szüleitől és bement a klinikára. Április 23-án megoperálták. Az operáció után sebe veszélyesen vérzett. Papot hivatott és kérte a szentkenetet. Lelkiatyja csak megvigasztalta, de nem adta föl az utolsó kenetet, mert mindenki meg volt győződve, hogy vérzése eláll és a seb egy-kettőre begyógyul. A vérzést el is állították. Sebe gyógyulni látszott. Már enni is tudott. Közben a láza felszökött és fejfájásról panaszkodott. Ilyen állapotban több nap telt el. Néha nehézkesnek tűnt fel a beszéde, de ezt a vérzéssel, éhséggel és a magas lázzal igyekeztek magyarázni. Megkért, tekintettel az első péntekre, hogy másnap áldoztassam meg. A szentáldozáshoz nagy lelkesedéssel készült és mély áhítattal vette magához az Úr testét. Egész nap fáradtnak érezte magát, de azért szívesen fogadta a látogatók seregét. Szombaton csillogni kezdtek a szemei. Szent János apostol ünnepe vasárnapra esett. Ezen a napon ismét kérte a szentáldozást. Ez volt az utolsó szava, kívánsága és áldozása. Az állkapocsgyulladás agytekervény-gyulladást idézett elő; súlyos veszélyben forgott az élete. Először elvesztette beszélőképességét, majd a fél teste megbénult. Az orvosok mindent megtettek. Már csak csoda segíthetett. Úgy vélték, hogy még vasárnap befejezi szenvedését, de erős szervezete küzdött a halál ellen. Az utolsó napok emberfeletti szenvedését és gyötrelmét megadó türelemmel viselte. Vasárnap délután föladta neki lelkiatyja a szentkenetet. Utána megkérdezte, van-e valami kívánsága? Intett a fejével. „A horvát Orlovért akarja föláldozni életét?” Iván ismét és utoljára intett, de már csak a tekintetével .. .

Az örök életben

Iván egész betegsége alatt öntudatán volt s a hozzá intézett kérdésekre fejbiccentéssel, később már csak a tekintetével válaszolt. Borzalmas görcsök vonaglottak végig tagjain. – Úgy hisszük, – ezzel utolsó tartozását is letörlesztette Uránál. Kezét sokszor végighúzta homlokán. Ez volt az egyetlen jel, amellyel fájdalmát kifejezte.

Amikor apja bement hozzá, szeretete jeléül magához vonta kezét.

Ivánnak sokszor nyújtották csókra a keresztet e szavak kíséretében: „Jézusom neked élek, Neked szenvedek, Tied vagyok életben és halálban.”

Éjszakára egy kedves nővér, napközben pedig állandóan egy pap ült a betegágyánál. Május 10-én reggel dr. Beluhán főtisztelendő úr reszkető kézzel adta kezébe a szentelt gyertyát. A jelenlevők remegő ajakkal imádkoztak: Adj Uram örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék neki. Nyugodjék békében! Amen.

Ezen a napon sokan imádkoztak s nem egy előkelő személy ajánlotta föl cserébe a saját életét, hogy Iván tovább is dolgozhassék a nép érdekében. Istennek másképp tetszett. Sárics érsek és Szrebrenics püspök levelét nem olvashatta el, csak élőszóval közöltük vele. Az apostoli nuncius május 9-én Zágrábban volt; időt szakítva, meglátogatta és áldását adta rá. A nuncius mélyen meghatódva e szavakat mondta apjának: „Ha meghal, nekünk lesz szerencsétlenség, neki nem!”

Halálának előestéjén XI. Pius pápától részvéttáviratot kapott a következő tartalommal: „A Szentatya áldását küldi a beteg Merz Ivánra és Isten áldását kéri reá. Gasparri bíboros.” Így Iván, aki annyira szerette a Szentatyát, ebben a ritka és megtisztelő vigaszban részesült.

A klinikára, mint egyszerű beteg lépett be s diadal volt onnan szomorú távozása. A nagyság titka az alázatosság, az elrejtettség, amelyet az élete utolsó szakában olyan sokszor emlegetett.

Iván a klinikára is magával vitte elválaszthatatlan kísérőit: misekönyvét, rózsafüzérét, Meschler elmélkedéseit és utolsó lelkigyakorlatának elhatározásait. Amikor már olvasni sem tudott, felolvastatta a misét. Legutoljára Szent Fülöp és Jakab miséjét olvasták föl neki. S a „véletlen” éppen a Bölcsek könyvéből való leckét rendelte: „És az igazak nagy állhatatossággal fognak ellenállni azoknak, akik őket nyomorgatják és azok, akik az ő munkáját elvették, ennek láttára megzavarodnak és csodálkoznak a véletlen szabadulás hirtelenségén és így szólnak egymás között, bűnbánatit tartva s a lélek szorongása miatt sóhajtva: ezek azok, akiket mi valamikor nevetségeseknek tartottunk és szidalommal illettünk? Mi balgatagok azt állítottuk, hogy az ő életük bolondság és hogy életük vége tisztelet nélkül lesz. És íme Isten fiai közé számítanak és a szentekkel együtt van az ő osztályrészük!”

Aki még nem tudta, annak a zágrábi katedrális nagyharangja hozta tudomására, hogy Merz Iván dr. nincs már az élők között.

Az összetört apa felesége betegágyához vitte a szomorú hírt. Emberi toll le nem írhatja a szülők szenvedését. Némán, szinte villámsújtottan tűrtek s könnyük patakokban hullott.

A városban mindenki csak róla beszélt megdöbbenve és meghatódva, még elvi ellenségei is.

Az Orlov helyiségében csönd és gyász honolt. Senki sem akarta elhinni a hideg, kiábrándító valóságot, pedig biztosra vették és minden pillanatban várták bekövetkezését...

Halotti jelentést adtak ki szülei, az érseki gimnázium és az Orlov.

Az Orlov a következő felhívást küldte ki az összes egyesületeknek:

„MERZ IVÁN DR.

a horvátoknak gyújtott legfényesebb mécs kialudt.

Tíz nappal ezelőtt búcsúzott el tőlünk. Az örök békét sugárzó szeméből senki sem olvasta ki, hogy ez az utolsó találkozás.

Ma az egyesületben minden elnémult, kővé meredt a fájdalomtól. Könnyeken keresztül néztünk az asztalon fekvő gyászjelentésre és egymásra. Csak így hisszük el a valóságot.

A mi legnagyobb és legjobb Orlovunk halott!...

Életét a mozgalomért áldozta. Az utolsó napok súlyos fájdalmát is érettünk ajánlotta fel.

Hatalmas munkát végzett a szervezés terén s fennmaradt idejét a hittudománynak, bölcseletnek és a társadalomtudománynak szentelte, „hogy hasznára legyen az Orlovnak, mint Katolikus Akciónak mondotta azoknak, akik munkájának célja felől érdeklődtek.

Fájt neki, hogy az Orlovnak felhánytorgatják a tornagyakorlatokat. Ezért a test kultuszának tanulmányozárára vetette magát, hogy a Szentírásból, bölcseletből és a szentek életéből bizonyítsa be az ilyen nevelés szükségességét.

Merz dr. élete kontempláció s egyben a legteljesebb tevékenység volt. Meghalt, mint Isten embere, Krisztus király katonája s az Egyház apostola.

Kedves Testvérünk elhunyta alkalmából elrendeljük: Minden egyes egyesület mondasson szentmisét és ünnepélyes összejövetelen emlékezzék meg Róla.”

A zágrábi temetőben felravatalozva, virágtengerben és fényárban nyugodott Iván hűlt teteme. A város lakossága valósággal özönlött a koporsójához.

Temetésén 22 koszorút és megszámlálhatatlan csokrot vittek.

A szertartást Premus dr. segédpüspök végezte. Utolsó útjára a szemerkélő esőben, több mint 5000 ember kísérte.

A gyászmenetben ott szorongott: Salis Sevis dr. segédpüspök, Zsivkovics dr. teológiai tanár, Kamber Bosznia érsekének kiküldöttje, Boissier francia követ és számtalan előkelőség.

A temető még nem látott ilyen hatalmas tömeget a szentéletű Lang püspök temetése óta.

A részvét

Egész Horvátország gyászolta. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha elolvassuk a megszámlálhatatlanul sok részvéttáviratot és levelet. A postán csodálkoztak, hogy egy ,,ismeretlen”-nek hogyan érkezhet ennyi részvétnyilatkozat. Csak kettőt ragadunk ki:

Sárics Iván dr. érsek levele:

„...Úgy éreztem, mintha testvéremet ragadta volna el a halál. Mégis hála május Királynőjének, hogy a tiszta liliomot az égbe plántálta át. Mai rózsafüzéremet érte ajánlom föl.

De vajjon érte imádkozzunk-e vagy hozzá? Az elsőre a szeretet kötelez. A másikat szilárd meggyőződésünk sugallja. Ott közelebb fog hozzánk állni, mint a földön.

Szent életének a példája mindig előttünk fog lebegni.

Nagyon jól tudjuk, micsoda veszteség érte az Orlovot, de legyen áldott az Úr neve!

Élete a tabernákulum körül forgott és így sorainkból az Oltáriszentség egyik legnagyobb tisztelője dőlt ki. Az ilyen hű szolgának az Úr csak kegyes Bírája és Jutalmazója lehet.

Szárnyaló Sasunk imádkozni fog értünk. Letekint ránk és megáldja a mi Akció Katolikánkat.

Apostoli lelke és szent élete maradjon egyetlen örökségünk.

Ő, a felejthetetlen, ne feledkezzen meg rólunk. Az égből kísérje figyelemmel ifjúságunkat, orlovjainkat és az Akció Katolikát.

Jézus Szívében, mély részvéttel és apostoli áldással mindig odaadó hívük:

† Iván, Bosznia érseke.

Szrebrenity püspök levele:

A Horvát Orlovok Szövetségének!

Mélyen megrázott kedves Ivánunk kimúlásának híre. Emberileg szólva nagy veszteség érte az Orlovat és az Akció Katolikát. Hisszük azonban, hogy minden úgy jó, ahogy Isten rendelte. A megboldogult halála csak áldást hozhat nekünk az égből. Apostoli munkáját Krisztusnak és a Szent Szűznek egészen átadott lelke folytatni fogja. Ő lesz az Orlov égi közbenjárója és oltalmazója. Ez volt itt a földön is, mert csak érte dolgozott, szenvedett és halt meg. Isten majd új embert állít a helyére.

Imádkozzunk a mi kedves halottunkért!

Jézus Szentséges Szívében

† József, krki püspök.

A családi sírboltban

Szülei kívánságára nem temették az árkádokba, hanem egyszerű sírba. A zölddel körülfuttatott és középen nagy Krisztus-monogrammal díszes sír, mindenkinek feltűnik.

A szülők, rokonok, ismerősök naponta virággal díszítették sírját.

Sírjánál mindig találunk ismerősei, tisztelői közül egy-egy ifjút, férfiút, leányt vagy asszonyt. A tucatembereknél igaz mondás: „Csak az hal meg, akit elfelejtenek!” Ivánra sokkal jobban illik a közmondás: „Aki elment, kicsit mindig meghal azoknak, akiket hátrahagyott.”

Mindenkinek mindene

Iván életének utolsó éveit teljesen az apostolkodásnak szentelte. Mindenkit az Isten szolgálatára ösztökélt. És ezt olyan természetesen, tolakodás nélkül tette, hogy ezzel csak örömet okozott. Az ő jelenlétében még a szabadelvű emberek sem kockáztattak meg kétértelmű tréfát. Ha az Egyházat támadni kísérelték, nyugodtan, erélyesen és valahogy a megbántott hangján válaszolt a támadásra. A hozzá és szüleihez írt sok levélből kitűnik, hogy mindenki az ő különös barátjának, jóakarójának gondolta magát. Valóban szívének nagy szeretetével az egész világot körül akarta venni. Egyik baráti levélben ezt olvassuk: „Ivánnak igazán keresztényi lelke és szíve volt, mindenkihez és mindenkinek jó akart lenni, hogy az üdvösségre vezesse. Mindenkivel olyan tisztelettel beszélt, mintha legalább is miniszterrel lenne dolga.”

Szerette azokat, akiket megvetettek.

Radics főtisztelendő beszélte a következő esetet: ;A villamoson egy torz koldusra senki sem bírt rá nézni. Iván, amikor meglátta, azonnal hozzálépett, pénzt nyomott a kezébe s elbeszélgetett vele. Nagyon megörült, hogy az illető jó katolikus és hogy összekoldult pénzéből katolikuslapot vásárol. Felhívta figyelmét a gyakori szentáldozás hasznára. Meghívta a lakására is. A sok utas épült a két igazán keresztény lélek beszélgetésén.”

Barátainak apostola

Ivánnak párizsi diáktársa, később az érseki gimnáziumban kartársa, Csepulics dr. elárulta, hogy neki apostola volt: „Úgy tekintettem rá, mint gyermekkorom tiszta lelkére. Benne megtaláltam azt a sok jót, aminek egykor birtokosa voltam. Iván rám nem csak példával és szóval, hanem lelki reáhatással is volt. A lelkek érintkezése több, mint a jócselekedet példája.”

„Iván bensőleg hatott rám és semmiképp sem külsőleg, mert bizony sok dologban nem voltunk egy véleményen. Mivel bensőmet ismerte, nyugodtan elpanaszolhattam bajaimat és rábízhattam magamat. Mitöbb, saját lelkem és felfogásom szerint tudta megítélni cselekedeteimet is. Egyik alkalommal, amikor sokan elítéltek, mert látszat szerint ítéltek meg, hozzám jött és ezt mondta: „Drágó, Ön nem olyan, mint amilyennek látszik.” Ekkor jöttem rá, hogy mennyire ismer, s tudja, hogy bennem Szent Pál két embere küzd. Éles szeme volt.

Az ember nála mindig otthon érezte magát; ha vele egy társaságban volt, nem kellett savanyú arcot vágnia vagy szentet játszania. Lang püspök azt mondta: „Mindenki legyen természetes. Magától értetődő azonban, hogy a természetet meg kell nemesíteni és kegyelemmel átjáratni. Iván társaságában mindenki természetes maradhatott, hisz ő egészen lelki ember volt.”

„1922-ben Párizsból való távozása előtt elhozta nekem Maritaine bölcseleti könyvét. Meg akarta velem ismertetni a thomista philosophiát.

Zágrábban ő ösztökélt lelki életre; beíratott az egyetemi hallgatók Mária Kongregációjába, megtanított Jézus Szíve tiszteletére, megismertetett az Orlov szervezetével és vele együtt jártam P. Alfirevics S. J.-hez a bölcseletet és hittudományt megismerni.

S végül meg kell emlékeznem megtérésem elindulásáról. A Sorbonne közelében történt, a kövezet szélén egy kávéház előtt álltunk és hallgattam, hosszan hallgattam beszédét. Így embert nem hallottam még beszélni. Egyszerre elegem lett a szabadelvű szólamokból, melyek az erkölcsi nehézségekben cserben hagyják az embert. Iván beszéde olyan volt, mint a papé, akit kis ministráló koromban áhítattal telve hallgattam. Visszavezetett gyermekkori eszményemhez.

A vigasztaló angyal

Iván mindent a lélek szemszögéből nézett. Ha lelkünk elborult, elég volt hozzá fordulni, máris megvigasztalódtunk. Így történt egy pappal is, amint maga írja: „Az életben sok mindenen estem keresztül, de legsúlyosabb megpróbáltatásom az a vád volt, hogy aposztatálni akarok. Szívem vérzett, kétségbeesetten vergődtem a rágalom súlya alatt. Az Oltáriszentségben rejlő Jézuson kívül senki sem törődött velem. Ekkor kaptam a következő sorokat:

M.-től megtudtam, hogy súlyosan megrágalmaztak. Mennyire bánthat a tudat, hogy megfosztottak jóhíredtől. Talán az Isten így akar felemelni a boldogság kristályhegyére. Ilyen súlyos megpróbáltatást csak arra küld, akit a tökéletesség útjára óhajt vezetni. Vajjon át tudjuk-e érezni Jézus szavainak édességét: „Boldogok, akiket üldöznek és rosszat mondanak rájuk.” Gondolod, hogy én ezt nem éreztem át ? Tehát fel a szívvel és fogadd el Isten kedves ajándékát! Neki engedd át magadat teljesen és ne hidd, hogy nélküle megvívhatjuk az igazság harcát. A próbát álld ki hősiesen, hogy nagyobb hasznára lehess a rád bízott lelkeknek. Fogadd jókívánságomat a húsvéti ünnepek alkalmából. Krisztusban testvéred: Merz Iván.

Levelét a szívemre öleltem és fölkiáltottam: Hála neked, Isten embere, te vigasztaló angyal!”

Apa és fiú

Hogy milyen hatással volt Iván szüleinek lelki életére azt már láttuk, de térjünk vissza rá még egyszer. Általában bevett szokás, hogy egyenruhában nem térdel le senki, legkevésbé a katonatiszt. Iván apja is ehhez tartotta magát. Egy alkalommal a háború alatt meglátogatta fiát. Betértek az egyik templomba. Iván szentelt vízzel keresztet vetett és két térdre térdelve imádkozni kezdett. „Én – mondja édesapja – állva maradtam és meghatottan néztem térdenállva imádkozó katonatiszt fiamat. Kicsit később már magam is ott térdeltem mellette. Fiamnak köszönhetem, hogy azóta imámat mindig térdenállva végzem.”

A női tisztaság lovagja

Iván munkája nemcsak a férfi, hanem a női ifjúságra is kiterjedt. Női ismerősei iránt mindig előzékeny, finom, szolgálatrakész volt.

Első római útja alkalmával az állomáson egyszerűen megfogta az egyik, alig megismert, hölgy csomagját és elvitte a szállóig. A hölgy tiltakozott, végül is kénytelen volt úgy venni, mint egy régi ismerősnek a szívességét.

Nagy hatással volt az orlov-lányokra cikkeivel, de még inkább személyes varázsával. Tőle, mint szakértőtől megismerték az Akció Katolikát és az igazi keresztény szellemet. Benne nemcsak a szakértőt, hanem a keresztény tökéletesség férfiúját is megismerni tanulták.

Sztánkovics asszony így írja le Merz Iván hatását életének alakulására:

„Ahogy Párizsból visszatért, alkalmam nyílott megismerkedni vele. Beszélgetésünk legtöbbnyire a katolikus ifjúság szervezéséről folyt. Széles látóköre, mély tudása, apostoli lelkesedése meglepett. Nagyon érdekelt a leány-egyesületekről kialakult felfogása. Beszélt a külföldi egyesületekről, az Egyház felfogásáról a nők szervezkedésére vonatkozólag, a nők szerepéről az Akció Katolikában és előadott egy hosszú tervet, amelyet itthon is megvalósíthatónak vélt.

Már régen vezető személyiség voltam a katolikus egyesületekben, de az igazat megvallva, sok elvi dologgal nem voltam tisztában. Ivánnak kész terve volt, hogy egészen megnyerjen Isten  ügyének.

Séta közben elmagyarázta az Akció Katolika lényegét, de a legnehezebb még hátra volt számára: az öltözetem. Ennek az elintézésére egy hosszabb sétát választott. Lelkét bizonyosan fölemelte a legtisztább Asszonyhoz. Megmagyarázta, hogy az apostoloknak apostoli öltözetben kell járniok. Megegyeztünk ebben is. Amikor a beszéde mind világosabb lett és a ruhámra tett célzásokat megértettem, zavarodottan néztem ruhámra és ezt mondtam: „Talán ez az öltözet valakinek a szemében nem fog egészen keresztényi öltözetnek tűnni?” „Igen, ez a ruha összeegyeztethető egy egyszerű katolikus életével, de egy apostoléval nem!” – volt a válasza.

A horvátok római zarándoklata alatt meglátogattuk a Központi Katolikus Nőegyletet. A társaságban több pap volt Merzcel együtt. Előbb az egyetemi hallgatónők otthonába néztünk be. Egy másodéves bölcsész fogadott bennünket. Szerény öltözetben, simára fésült hajjal, tiszta, fehér arccal. Szimpatikus leány volt. Egyszerű szavakkal vázolta az egyesület életét, eredményeit, küzdelmeit és nehézségeit. Beszéd közben néha-néha fellobbant benne a lelkesedés; szemei büszke tűzben égtek. Egész lényéből a keresztény tisztaság, öröm és erő áradt. Örültem a találkozásnak.

És Merz? Vidáman mondta: „Igen, a katolicizmus ölén ilyen szép virágok nyílnak. Benső tartalomban gazdagok és örök női szépségben tündökölnek. Ahol a katolicizmus virágzik, bőven találni ilyeneket.”

Sokszor nők is reá bízták gondjaikat és nagy kérdéseik megoldását. Iván naplójában említ egy görögkeleti hölgyet, aki visszatért az Egyházba, nem törődve az eléje tornyosuló akadályokkal. Azzal a tervvel foglalkozott, hogy később gyermekklinikát alapít és oda szerzeteseket visz betegápolónak. Ez az orvostanhallgatónő később súlyos betegen feküdt. Levélben kereste fel Ivánt, aki akkor már szintén a klinikán volt. Levelében lelki szenvedései közepette vigaszt és tanácsot kért. Ez alkalommal már nem kapott választ. Néhány nappal később ajánlott levél érkezett; szülei fölbontották. A levélnek körülbelül ez volt a tartalma: Miért hallgat? Miért nem válaszol? Nem tudja, hogy egyedül Ön az, akire rá merem bízni magamat s aki az Isten szavával megvigasztalni képes?

Én válaszoltam, óvatosan föltárva a hallgatás okát. Néhány nap múlva megérkezett a válasz Iván szüleinek és nekem is.

Íme az Iván szüleinek írott levél:

Leysin, 1928. május 28.

Engedjék meg, hogy ismeretlenül is a legőszintébb részvétemet fejezzem ki. Isten áldja meg Önöket, hogy tudomásomra hozták Merz utolsó óráit. Benne vezetőmet és irányítómat vesztettem el, de remélem, az égből is segíteni fog.”

Valóban szüksége volt a vigaszra, mert levelét halálos ágyán írta. S a következő levelünket már piros jelzéssel küldték vissza: Décédé – meghalt.