Lelki élete

Amióta Ivánt naplójából ismerjük, minden oldalon kiütközik az olyan lelki vezető utáni vágya, akire nyugodtan rábízhatja minden titkát, aki megértette és vezette volna Isten útján. Ezzel a vággyal találkoztunk a. középiskolában, a katonai akadémián, a fronton és Párizsban is. Úgy látszik, hogy Párizsból hazajöveteléig nem volt állandó lelki vezetője. Irányította a kegyelem, a mások példája, a megválogatott könyvek és józan ítélőképessége. Végül Zágrábban Vrbánek S. J. atya nyerte meg bizalmát.

Elmélkedés

Iván szerint a lelki élet: „Elmélkedés az isteni dolgokról és közreműködés az isteni életben”. Lelki élet nélkül az élet pokol lett volna.

Reggel fél hatkor kelt, tornászott, megfürdött és fél órát elmélkedett. Egy alkalommal társai csodálkoztak, hogyan tud még a legmeglepőbb események bekövetkeztekor is egészen nyugodt maradni. A válasz ez volt: „Mert a napirendem szerint körülbelül tudom, mi fog történni velem, kivel találkozom és hogyan viselkedem. A mindennapi elmélkedés adja meg gondolataimnak alapszínezetét. Minek zavartassam magam, amikor minden amúgy is olyan egyszerű!” Mi ebből bizony akkor nem sokat értettünk meg!

Elmélkedés után a jezsuiták templomába ment misét hallgatni. Fölkeléskor, öltözködés alatt és útközben az Oltáriszentségre gondolt. Íme: „Az ágyban valósággal lángralobbanva gondolok Kis Szent Teréz mondásara, kilépek az ágyból, hálát adva a Teremtőnek és Szent János apostolnak. A nap szentjének figyelmébe ajánlom magam, aki el is fogad és hatalmas erővel röpít Jézus Szentséges Szívéhez. Közben már meg is mosakodtam, felöltöztem, kinyitottam a nagykaput. Megcsap a hideg és a sötétség. Sietve megyek a déli pályaudvar felé. Közben gondolataim a magasröptű sasra, Szent Jánosra irányulnak és lelkemre a sötét éjszaka titka hat. Minél jobban sietek az éjben, annál világosabban és élénkebben jelenik meg előttem az Üdvözítő képe. Az éj mindjobban magával ragad és a körülöttem áramló mindenségben Őt sejtem. Ilyen gondolatokba merülve érkeztem a pályaudvarra.”

Így írja le Iván az útját 1924-ben Szent János evangelista napján. Így volt ez mindennap csekély kivétellel és változattal.

Egész nap Istennel

A szentmisét misekönyvből kísérte. Mindennap megáldozott. Mindig arra törekedett, hogy a szentmisére negyedórával előbb érkezzék. Minden ima, szentséglátogatás előtt meghatározza, hogy mennyi ideig fog tartani. Vasárnaponkint rendesen két szentmisét hallgatott. Ha tehette, az úrangyala után rövid lelkiismeretvizsgálatot tartott. Vacsora után lelkiolvasmányt végez, elmondja a rózsafüzért és elkészíti a másnapi elmélkedés anyagát. Sokirányú elfoglaltsága mellett is azon van, hogy vacsora után ne dolgozzék. „Úgy élek Istenben, mint hal a vízben. Ez megóv a kapkodástól, nyugodttá tesz és másokban is fölindítja a szeretetet Isten iránt.” Kis titkát fel is jegyezte egyik lelkigyakorlatos naplójába: ,;Jézusom; Márián keresztül mindig jobban akarlak szeretni!”

A Szent Szűz

Szűz Máriának a középkori rajongók szeretetével hódolt és Fra Angelico ihletével tudott róla beszélni. Amikor a „Katolikus Diák” c. imakönyvem kéziratát olvasta, arra kért, hogy Szűz Máriáról ne a többi szentek sorában emlékezzem meg, hanem külön, és ne olyan „unalmasan”. Lelkesedéssel teli fejezetet kívánt. Ágya fölött állandóan virággal díszített lourdesi Mária-kép függött.

Egyik alkalommal beszélte S. barátom, hogy Merz az utcán menet közben zsebretett kézzel halad és a rózsafűzért imádkozza. Egyszer tőle magától szerettem volna hallani erről. Megkérdeztem hát, mikor a legalkalmasabb a szentolvasót imádkozni? Velünk volt M. is, aki a mise alatt szerette elvégezni olvasóját. Merz szerint mise alatt a Kálvária áldozatát kell átélnünk, a rózsafűzért pedig elvégezhetjük séta közben az utcán is, vagy bármely szabadidőben. Én erre ellenvetettem, hogy az ember az utcán szórakozott. Ő viszont erősítette, hogy mindig fegyelmezettnek kell lenni. „Íme, én iskolába menet és jövet mindig az olvasót imádkozom; így kevésbé vagyok kitéve az utca kísértésének.”

Az Oltáriszentség

A szentségi Jézust mindenfölött szerette. Látogatta, imádkozott Hozzá, rábízta sorsát, imádta Őt és neki szentelte mindenét. Egyik munkatársa sokszor hazakísérte Ivánt a Zrinyevácon keresztül és így emlékszik vissza: „Hosszú ideig nem tudtam, kinek emeli meg a kalapját a Strossmayer-tér és a Művészeti Pavillon között. Amikor egyszer megkérdeztem, mosolyogva válaszolt: Hát nem tudod, hogy szemben van velünk Jézus Szíve-temploma? Erre sohasem gondoltam volna, mert a templom a harmadik utcában volt. Ekkor győződtem meg, hogy Iván lelke mindig az oltár körül lebeg és mindig oda vágyik.”

„Imádkozzatok, egyesüljetek Istennel, ez legyen az élet!” E szavakat írta Bécsújhelyen s ezek szerint élt halála órájáig.

A II. zágrábi eucharisztikus kongresszuson Pejácsevics Péter gróf „Az Oltáriszentség és az egyetemi ifjúság” c. tartott előadást. Ebből a következő szavakat emeljük ki: „Néhány pillanatot kell szentelnem Merz Ivánnak, aki az Oltáriszentség emberének példaképe volt. Minden munkájával csak Isten országát kereste s hogy szavai miért vésődtek olyan mélyen a szívünkbe, azt maga írja naplójában, egyik elmondott beszéde után: „Lelkesedéssel beszéltem, az Oltáriszentség adott hozzá erőt!”

A liturgia

Lélektani szempontból vizsgálva úgy tűnik fel, hogy Merz lelkében az irodalom és a művészet helyét a liturgia foglalta el. A Faust volt az eszménye Bécsben; Párizsban már összehasonlítva a liturgiát a Fausttal ezt írja: „Hasonlítsuk össze a világirodalom egy nagy művét, mondjuk a Faustot a liturgiával. A mű az igazságot kereső lélek vetülete. Ha elolvassuk, lelkünkben egy élet pereg le, mint a moziban és a költő lelke kitárul előttünk. Ha a könyvet a sarokba dobjuk, a tartalma holt. Nem így vagyunk a liturgiával. A liturgia Isten benső életének a vetülete. Megszakítás nélkül nemzedékeken keresztül muzsikál, mint egy óriási zenekar Létrehozójának a dicsőségére.

Tehát a liturgia a művészetek művészete, mert eleven, mint ahogy a mi Urunk is él. A világirodalom egyes művei csak az emberi lélek földön felejtett kőlenyomatai.

Lemondása

Iván nem fél, nem menekül a kellemetlenségektől, hanem szükség esetén szembenéz velük. Áldotta a szenvedést s ha nem volt benne része, maga gondoskodott róla. Hivatalos elfoglaltságát, az Orlov körül fölmerült munkát mindig örömmel vállalta s a vele egybekötött fáradságot mindennapi megfeszítésnek tekintette.

Önmegtagadásból mindig villámgyorsan kelt. Kérlelhetetlenül fölkel az előző este meghatározott órában, ha később napközben le is pihen egy kicsit, különösen betegeskedése idején. Az ételben nem válogatott, mindig kevesebbet evett a szükségesnél; legjobban akkor tagadta meg magát, amikor édesség került az asztalra, mert ezt nagyon szerette.

Az ilyen mérsékelt életmódra csak az utolsó éveiben szokik rá, mert Párizsban például egész keményen vagy a padlón aludt. Így tett Zágrábban is, míg gyóntatója el nem tiltotta. Sokszor fölébresztette önmagát és az ég csillagait nézte, amelyek iránt különös vonzalmat érzett. Hogy félelmét legyőzze, éjjel kellemetlen helyeken sétált, ahová az emberek nem mennek szívesen, például a temetőben. Élete vége felé ugyan bevallotta, hogy többet ilyet nem tenne, mert más eszközök is rendelkezésünkre állnak a félelem leküzdésére és az Istenbe vetett hit megerősítésére. Párizsban egyáltalán nem reggelizett, csak délben és este evett. Szinte természetes: nem dohányzott és szeszes italt nem ivott. Pénteken arra törekedett, hogy éhséget ne érezzen, és minden hónapban egy teljes napot töltött étlen-szomjan. Ezt az életmódot itthon is folytatta, ameddig legyöngült szervezete bírta. Ekkor orvosa tanácsára jobb étkezést engedett meg magának.

Általában keveset beszélt, önmagáról sohasem. A másokra netán kellemetlen dolgot elhallgatta vagy nagyon finoman hozta tudomására. Ádventben és nagyböjtben kerülte a nevetést és tanítványainak nem mesélt tréfás dolgokat.

Különösen a megfeszített Krisztushoz szeretett volna hasonlóvá lenni. Párizsban és közvetlen hazatérése után hajlamos az önsanyargatásra is és így ír: „Hogyan kezdhetném meg az önsanyargatás iskoláját? Milyen fogadalommal? Ezelőtt többet kértem tőled, Uram. Most csak ezt kérem! Egészen átadtam-e magam Neked? Ha még adhatok valamit, szívesen megteszem!”

Egyszer úgy tűnik fel neki, hogy túlságosan szereti a szüleit. Arra a nagy feladatra gondolva, ami a horvátok között reá vár, az egyik lelkigyakorlat alatt ezt jegyzi fel: „üdvözítőm, ne engedd, hogy a szüleim iránt érzett szeretet lanyhává és határozatlanná tegyen a te szolgálatodban!” Elhatározza ugyan, hogy a szüleinél fog lakni, de életét teljesen Istennek szenteli. Ha azonban a szülői ház akadályozná Isten akaratának teljesítésében, kész lesz bármely pillanatban elhagyni. Ez szörnyű áldozat lett volna. Szülei sokkal jobban szerették egyetlen gyermeküket, s hagyták szobájában nyugodtan imádkozni, dolgozni és az Orlov ügyeit intézni. Mikor ráeszmélt, hogy szülei nagy áldozatot hoztak érte, elhatározta, hogy nekik is fog egy kis időt szentelni; velük társalogni és többször meglátogatja őket szobájukban.

Saját énjének letörésére szolgált az olyan munka, amelyet önként vállalt ugyan, de nem szeretett. Így igyekezett megtörni a saját akaratát, amelyet „superbia vitae”-nek nevezett.

Minden szombaton gyónt és beszámolt hibáiról. Külön lelkiismeretvizsgálatot is tartott a legutóbbi lelkigyakorlatok elhatározása értelmében.

Nem csoda, ha sok elfoglaltsága közben sietséget tapasztalt magán. Ezért igyekezett nyugodt, fegyelmezett, rendes lenni. Az utcán állandóan egyforma lépéssel haladt, maga elé nézve elmélkedett vagy a rózsafüzért imádkozta. Az utcán szemüveg nélkül szeretett menni, mert így a világi dolgok nem vonták magukra annyira a figyelmét. Az osztályba csak lelkiismeretesen előkészülve lépett be. Higgadtan beszélt, pedig de sokszor szerette volna temperamentumára bízni mondanivalóját.

Bevonulása előtt időleges tisztasági fogadalmat tett, de hozzátette: lehet, hogy ez a sírig fog tartani. 1923-ban a lelkigyakorlatok alatt belátta, hogy az Isten nem szerzetbe, hanem a horvát nép vezetésére hívta, letette az örök tisztasági fogadalmat. Édesanyja előtt eltitkolta, mert nem akarta szép reményeitől megfosztani. Apjának tudomására hozta, hogy nem fog megnősülni, mert így szabadabban dolgozhat az Akció Katolikáért.

Már láttuk, mennyire ügyelt szemeire, hogy semmi se zavarja meg lelki békéjét. Azonban, sok asszony és leány fordult hozzá egyesületi, irodalmi és nem ritkán lelkiismeretbeli kérdésekkel. Ő mégis elhatározta, hogy kerülni fogja őket és csak a legritkább esetben beszélget velük. Észrevette, hogy a legkomolyabb kérdések esetén is lopódzik lelkébe valami titkos kíváncsiság s ezt a legerősebben igyekezett elnyomni magában. Azzal vádolták, hogy távol áll az élettől és sablon-ember. Ő pedig ilyen célt tűzött maga elé: „Nem adom magam át egészen a tudománynak, hanem a legszorosabb összeköttetésben akarok maradni az élettel.” Nem akart az élethez lealacsonyodni, hanem azt fel akarta emelni és katolikus elvekkel átitatni.

A vasárnapot pihenésre, szüleivel, barátaival való együttlétre szánta, de nagyon ritkán jutott hozzá.

A tanári szobában csak a legszükségesebbet végezte el, a többi időt beszélgetésre szánta, hogy „jobban szeressék Krisztust”. Társalgás közben igyekezett tőle telhetőleg kartársaihoz alkalmazkodni.

Iván lelki fejlődése

A bűn a legnagyobb és egyetlen rossz a világon, mert megfoszt Istentől. Iván először magában igyekezett a bűnt megsemmisíteni s apostoli lelkesedéssel azon dolgozott, hogy másokban is megtörje az ördög hatalmát. Szerinte hiábavalóság az egész szervezkedés, ha nem vagyunk a kegyelem állapotában!

Amennyire – nagyon is őszinte – naplójából, kiterjedt levelezéséből és a környezetében elejtett szavakból meg lehet állapítani, lelkét halálos bűn sohasem terhelte. Gimnazista korában egyszer nem ment el szentmisére, amint olvassuk 1914-es naplójában. Hiba volt. Saját magát megfeddi mulasztásáért, de lehetséges, hogy akkor nem volt egészen tudatában cselekedetének és a mulasztás inkább kényelemszeretetből, mint gonoszságból történt. Ez esztétikai katolicizmusának korában történt. Később állandóan küzd a bűn ellen. A katonai akadémián megismerte a bűnt a maga undorító csúnyaságában; a világháború szörnyű szenvedései még inkább a lelkébe vésték iránta érzett iszonyát s ebbe a jól előkészített talajba hullott az isteni kegyelem magva, buzgó világi, serény papok és lánglelkű szerzetesek kezéből. Lelki vezetője többször hangsúlyozta előttem, hogy Ivánban „mindig Istennel egyesült szívet és lelket és minden gondolatával a természetfölötti világba merült embert ismert.”

Iván átment a lelki fejlődés minden fokozatán. Az életben természetesen nem lehet egymástól elkülöníteni a fokozatokat, de nagyjából meghúzhatjuk a választóvonalat. Ivánnál a megtisztulás útja a világháború végéig tart; a megvilágosodás útja 1918-tól 1922-ig, vagyis Párisból való visszatértéig; a via unitiva pedig egybeesik apostoli munkájával és haláláig tart.

A tökéletesség harmadik fokára csak 1922-ben emelkedik. Ekkor végleg lerázza magáról az esztétikai katolicizmus utolsó maradványait is. Helyébe lép a kolerikus vérmérsékletre annyira jellegzetes öntudat: „Krisztus rabszolgája lenni és föloldódni Istenben!” Innen származik jellegzetes nyugodtsága, kitartása, alázatossága, gyöngédsége s egyben kemény elhatározottsága az Isten ügyeinek szolgálatában.

Istenbe merülten

P. Hauser S. J. a római „Keleti Intézet” aszkétika és misztikatanára P. Szakács S. J. atyának írott levelében így jellemzi Iván lelkét: „A keresztény tökéletesség nem az önsanyargatás, a külső ájtatosság, sem pedig az önfeláldozás felebarátainkért. A tökéletesség egységes valami, amely az egész egyéniség átalakulásából és minden képességeinek Istenbe való helyezéséből áll. A képességeknek Istenbe való átvitele egyszerű embereknél a kegyelem munkája. Ezek elvesznek önmaguk számára, de úgy, hogy egy felsőbb régióban megtalálják magukat és onnan már mindent Isten szemével néznek. Életszentségük nem nyilvánul meg rendkívüli jelekben, mert veleszületett tulajdonságnak látszik. Hazájuk a menny, már itt a földön is magukban hordozzák Istent. Nem szemlélik, hanem belemerülten élnek. Ennek első ismertető jele a végtelen nyugodtság. Második ismertetője minden emberi nyomorúság megértése. Nekik Isten a szeretet. Egyszóval a szent olyan embernek tűnik föl előttem, aki ezen a világon kívül és fölül megtalálta szerencséjét Istenben s nem kíván mást, mint föláldozni magát Urának. Mindezt megvalósította Merz Iván, talán jobban, mint bárki, akivel az életben találkoztam.”

Hogy Iván mennyire Istenbe merülten élt, bizonyítja a következő kicsiny történet családi életéből: Egy alkalommal Iván apja egy ételt késsel evett, mire fia megjegyezte: „Édesapám, így ennél, ha előkelő társaságban lennél?” Az apja nemmel válaszolt. „Tehát – folytatta Iván – most sem szabad így enned, mert a lehető legelőkelőbb társaságban vagyunk, Jézus és a szentek társaságában!”

Másik alkalommal édesapja nem gombolta be a házi kabátját és úgy imádkozott. Iván megjegyezte: „Apám, imádság közben az öltözeted legyen egészen rendben. A királlyal is kigombolt kabátban beszélnél? Ha imádkozol, a királyok királyával, Krisztussal beszélsz, ilyenkor illő, hogy öltözetünk egészen rendben legyen!”