Lourdesban

Iván kétszer volt Lourdesban.

Kedves barátjának lourdesi vizet küld és jelzi, hogy levélben fog beszámolni útjáról: Párizsból küldött levele így hangzik: „Lourdes-ban az első pillanatban az az érzés kapja el az embert, hogy itt van Ő, az Istenanya, aki hatalmasabb a Lourdes-t körülvevő hegyeknél is. Különös módon székel itt és azt tartom, hogy még a hitetlenek sem rázhatják le magukról jelenlétének varázsos hatását. Közvetlen közelében érezzük magunkat. Látjuk Őt, magasan a Pireneusok fölött, amint Gyermekét tartja. Ettől az érzéstől nincs szabadulás. Az a tengernyi zarándok (éjjel gyertyával a kezében) lassan halad fölfelé a szerpentinen és szüntelenül hangzik ajkukról az ének: Ave, ave, ave, ave Maria. Minden egyes gyertyaláng egy lélek, amely ma vagy holnap Hozzá költözik. Ó, mikor jön el az a boldog óra, ezt érezzük magunkban. Lourdes ízelítő a mennyei boldogságból! Napközben a betegek végeláthatatlan sora imádkozik itt, a világ minden tájáról és várja az Oltáriszentség áldását. A pap hangosan imádkozik és néha-néha hallatszik egy-egy kiáltás: Meggyógyultam! Ebben a légkörben szent félelem fogja el az embert. Itt tanultam meg igazán becsülni a rózsafűzért. Ez lesz mától kezdve kedves, elválaszthatatlan barátom. Imádkoztam ezelőtt is, de mostantól kezdve értelmes hitemhez az érzelmi mozzanat is hozzákapcsolódik.”

Iván Lourdes-ban megmosta a szemét és annyira javult látása, hogy a tanulmányait be tudta fejezni. „Igaz, nehézséggel olvasok, mert nem gyógyult meg egészen a szemem, de megtanultam a rózsafüzért imádkozni. Az Oltáriszentség mellett ez lesz leghűbb barátom a sírig...”

Merz nyitott szemmel járt Lourdes-ban. Megismerkedett a „La source” c. lourdesi folyóirat szerkesztőjével és újságírói igazolványt szerzett tőle. Ennek segítségével mindenhová beengedték és jól körülnézett. Lourdes lázban égett, amikor Paule Parizot orvostanhallgatónő meggyógyult. Iván izgalmában épp abba a terembe ugrott be, amely az orvosoknak volt fenntartva és így egy darabig hallgatta a betegség gyógyíthatatlanságáról kiadott orvosi bizonyítvány körüli vitát. Végül is észrevette valaki és szépen kitessékelte.

Másnap résztvett Lafon Mária montpellieri leány kihallgatásán, aki szintén gyógyíthatatlan betegségéből gyógyult ki.

Több meggyógyulttal ismerkedett meg és azokat szépen kikérdezte, mindent elbeszéltetett velük s erről hosszú cikkben számolt be az egyik horvát lapban.

Római zarándoklata után az volt a vágya, hogy orlovjait is elviszi Lourdes-ba megismerkedni a Szent Szűzzel, de a halál áthúzta nagy tervét.

Az örök Rómában

Iván már kisgyermek korában vágyódott Rómába; talán művészi hajlamai vonzották oda. Később háromszor járt ott. S az az érzésünk, hogy a szépség felett elsiklott tekintete. Csak az Egyház Rómája érdekli, csak a pápa trónusa készteti csodálkozásra, csak az Akció Katolika központja köti le érdeklődését.

Iván először 1925-ben járt Rómában a horvát királyság alapításának 1000 éves jubileumán.

P. Hauser S. J. ebben az időben Rómában tartózkodott s véletlenül találkozott Ivánnal. Találkozásukat így írja le:

„Templomból indultam haza s egy ismerős arcú fiatalembert láttam, amint egy vízesést szemlélt. Figyelni kezdtem. Amikor észrevett, habozás nélkül felém közeledett s köszönt. Boszniában ismerkedtem meg vele 1920-ban. Egyikünk sem ismerte Rómát. Körülbelül két órahosszat sétáltunk együtt. Közben betértünk az egyik könyvkereskedésbe és Iván megvette Szent Tamás Summáját. Beszélgetésünk folyamán egy ismeretlen, de gyönyörű lélek színpompás világa nyílt meg előttem. E lélek nyugodtsága és gazdagsága örök talány maradt volna előttem, ha ő maga nem ad szinte öntudatlanul magyarázatot. A talány megoldása: hit a Gondviselésben. Csodálkozva hallgattam igyekezetét, munkáját és elhatározásait. Akaratom ellenére egy szent ember jutott eszembe, aki ugyanilyen hangsúllyal beszélt az életszentségről, csak több skolasztikával. Ehhez is volt tehetsége, de inkább a saját életére és tapasztalataira hivatkozott. Észre sem vette, hogy nemcsak társalgunk a keresztény tökéletességről, de annak egyik szép példájára mutat önmagában! 10 órakor találkozója volt a Bibliai Intézet előtt egy pappal. Az utat nem ismerte de azt mondta, bízik az őrangyalában. Ezt a bizalmat egy kissé túlzottnak találtam. Alig mentünk egy pár lépést, amikor egy ismeretlen pappal találkoztunk, épp a Bibliai Intézet kapuja előtt. Iván mosolyogva mutatott az órájára, pont 10 óra volt.”

Pünkösd vigíliáján egy kisebb társaságot fogadott a Szentatya különkihallgatáson; Iván erre nem ment el, inkább a templomban a tömeg között elvegyülve akarta először látni. Szerénysége nagyobb volt, mint a pápa iránti kíváncsisága, akiért pedig életét is áldozatnak ajánlotta fel.

Másnap, pünkösd napján résztvett a pápa szentmiséjén, de a többi zarándokoktól eltérően reggel 8-tól 1 óráig nem evett, nem ivott.

Zarándok szokás távozáskor a Fontana da Trevi-be pénzt dobni, hogy még visszatérhessenek Rómába. Mi is megtettük, egypár centesimót dobtunk a vízbe. Iván megforgatta kezében a pénzt s valaki megjegyezte: „Bizonyosan sajnálja beledobni és azon gondolkodik, nem volna-e jobb a szegényeknek adni?

A zarándokok távoztak, ő pedig ottmaradt még egypár napig az őszi ifjúsági zarándoklatot megtárgyalni s előkészíteni.

A nemzetközi ifjúsági zarándoklaton

1925 nyara a zarándoklat szervezésével telt el. Ivánnak sikerült 100 orlovot és 250 zarándokot összetoborozni. Ajánlottam neki, hogy ő is orlov-egyenruhában vegyen részt a zarándoklaton. Elutasított azzal a megokolással, hogy az neki túlságosan fényűző lenne. Mikor azonban látta, hogy Rómában a ruha mennyire érdekli a tömeget és épp emiatt az összes ifjúsági csoportok élére állították őket, hazajövet azonnal ruhát rendelt magának, mert az is egyik eszköze az apostolkodásnak.

Iván a „Katolikus Tjednik”-ben így számol be útjukról:

„A zarándoklat eredménye kielégítő. Az orlovok az egész idő alatt példásan viselkedtek. Zarándoklatunkat a szeretet és a rokonérzés övezte. Amikor szerbekkel találkoztunk az utcán, lelkesedve kiáltották: „Éljenek a mi orlovjaink!”

Nem szólva azokról a monumentális történelmi és művészi értékekről, amelyeket úgy-ahogy végigtekintettünk, a Szent Márta egyesületbe mentünk, ahonnan éppen hazaindultak az olasz diákok. Első pillanatra megrémültek garibaldista piros ingünktől, de hamar észbekaptak és megéljeneztek minket, mi is őket. Felváltva énekeltük egyesületi és nemzeti énekeinket. Gyönyörű előjátéka ez Róma vágyának: Krisztus békéje Krisztus országában. Ebéd közben megérkeztek a belgák, vezetőjük szívélyesen köszönt nekünk, mi is neki. Csoda: megértettük egymást. Gondolatainkat közöltük egymással, titokzatos szeretettel megszerettük egymást. Bennünk egy test és egy lélek volt, pedig soha az életben nem találkoztunk, sőt nem is tudtunk egymásról. Római vér kering ereinkben. Mindannyian egy anya emlőin nevelkedtünk. Csak ilyenkor tudja az ember megérteni, mit jelent e szó: Róma!

Az egész világ ifjúságával együtt vettünk részt a jubileumi zarándoklaton. Együtt voltunk Őszentsége miséjén. Együtt vettük magunkhoz Krisztus testét. A mai ifjúság újjászületésének a titka a gyakori szentáldozás!

Az Akció Katolika alapköve a millió és millió piciny fehér ostya. Ez az alap, amelyen az Orlovnak is egykor a magasba kell lendülnie.

Láttuk fehér titokzatosságában a pápát. Megcsókoltuk Krisztus helytartójának a kezét. Hajlandók lettünk volna abban a pillanatban korlátozás nélkül neki adni egész lényünket. S mikor a Szentatya, nekünk orlovoknak munkatervet adott, megéreztük a pápaság nagyságát és erejét. A pápaság és az Oltáriszentség legyen a mozgalmunk gyökere és táplálója. Az Orlovnak az a feladata, hogy ezt a két eszményt átvigye és beleültesse a nép lelkébe. Ha ezt uralkodóvá tettük a horvát nép lelkében, akkor nyugodtan elmondhatjuk majd Szent Pállal: „Jó harcot harcoltam!”

„Ennek a nagy gondolatnak a megértéséhez jutott az Orlov Rómában.”

S amikor visszatértek Rómából és a saját zenekaruk kíséretében végigvonultak a zágrábi sétányon, jobbról is balról is hallatszott a gúnyos megjegyzés: „A pápa gárdája.” Iván ezt találta a legnagyabb kitüntetésnek az Orlov és a maga számára.

A zarándoklatot a szarajevói érsek, Sárics Iván dr. és Milete püspök vezették a Szentatya elé, aki a következő beszédet intézte hozzájuk:

„Ebben a jubileumi esztendőben már másodszor jönnek ide a mi kedves horvát fiaink, hogy velünk ünnepeljék az általános jubileumot és a horvát történelmi jubileumot, amikor megboldogult elődünk, X. János a ti királyotoknak koronát ajándékozott.

Legjobban élvezi tekintetünk az ifjúságnak ezt a csoportját, akik a horvát katolikus ifjúságot képviselik; az orlovok (sasok) valamikor Rómából repültek hódító útra. S ma itt látjuk a horvát nép büszkeségét, az ifjúságot, telve lelkesedéssel és munkakedvvel; eljöttek, visszaszálltak lelkük anyjához, Rómához.

Úgy illik, hogy nagylelkűen folytassátok őseitek hagyományait és a kereszténység védőbástyái legyetek. Sajnos, a hitet minden országban támadják. Szinte lehetetlenné teszik a keresztény gondolkozást és életet. De ti vagytok a keresztény élet élharcosai. Ezt a hitet tovább is ápolni kell a lelketekben és apostoli példával terjeszteni az emberek lelkében.

Ti sasok legyetek méltók a nevetekhez. A költő szavai szerint magasba kell röpülnötök tiszta szívvel és józan ésszel, az erkölcsi süppedés fölé! A tudomány magasabb régióiba, amelyet a hit világít meg!

Sas a nevetek, feladatotok pedig: hűség a család, a haza és a katolikus hit iránt.

Ti sasok lelkesedtek az Akció Katolikáért, amelytől mi a család, a társadalom és az egész világ megújulását várjuk.

Szent Pál, mint munkatársait üdvözli egyik levelében a világiakat. Ti is, ha majd visszatértek hazátokba, legyetek lelkes tagjai az apostolkodásnak!

Bármi legyen a pápa neve, Szent Péter szólal meg ajkán és mi, mint ennek a szent láncnak utolsó szeme, látunk titeket. Ez is bizonyítéka annak, hogy Róma minden egyháznak anyja.

Ti, fiaim, becsüljétek meg a hitet és azt hiszem, azért jöttetek, hogy még lelkesebbek legyetek a szó, az ima apostolkodásában. Ez minden katolikusnak kötelessége. Minden orlov, minden polgár, minden katolikus, tekintet nélkül a foglalkozására, Krisztus katonája legyen! Igen, szeretett fiaim, még többet is szeretnék mondani, de az időm rövid.”

Másnap a boldoggáavatás termében fogadta a Szentatya a nemzetközi ifjúsági zarándokokat. A kihallgatáson megjelent 4000 ifjú; 5 millió ifjút és 28 nemzetet képviseltek. A pápa először körülhordatta magát s azután minden nemzet fiaihoz külön szólt. Amikor mihozzánk ért, fölkiáltott: „O Aquilae!”, de nem állt meg, mert már előző napon szólott hozzánk.

Utoljára az örök városban

Iván 1926-ban járt itt utoljára, amikor a horvát és a szlovén tornászokat vezette a mostani Città del Vaticano területén megtartandó katolikus nemzetközi tornaversenyre. Eközben történt, hogy a fasiszták szétzavarták a katolikus egyetemi hallgatók kongresszusát. A pápa tiltakozása jeléül visszarendelte az összes ifjúsági zarándokcsoportokat, de a horvát csoport akkor már átlépte a határt; ferences zarándokká változva érkeztek Rómába.

Az egyik résztvevő így írja le az utat:

„Velence és Romagna síkságain robogva beszélgettem Merzcel. Önkénytelenül megmutatkozott előttem mint gondolkodó, szervező és szent. Isten kimondottan az Orlov számára küldte őt. Kifejtette előttem, hogy az Orlovnak minden évben valamely nagy szent célt kell maga elé tűzni. Az első év eucharisztikus legyen, hogy kikönyöröghessük az ég kegyelmét. Ezen nem lehet vitatkozni, mert ez egészen katolikus merni gondolat volt. A második esztendő missziós lesz. Megismertetni az orlovokat az apostolkodás szellemével; lelkesíteni őket; alkalmat nyújtani az áldozatra. Ez előkészítője lesz a harmadik jelszó megvalósításának: a liturgikus évnek. Az első évet Istennek szenteljük, a másodikat a felebarátunknak, a harmadikat Istennel éljük le. Ezen vitatkoztunk a legtöbbet. Kifejtette felfogását az orlovok liturgikus misehallgatásáról. Én ellenvetettem, hogy a talaj nincs előkészítve; ő viszont tanfolyam tartását ajánlotta, amelynek végén nyilvános vizsga lenne, mint az olaszoknál.

A vita és a beszéd tárgya a városok lelki életére terelődött. Iván hitt a városok küldetésében, habár abban az időben éppen a falu uralkodott nálunk. Szerinte a város kitermeli a gondolatot, a falu pedig megvalósítja. Ezért volna fontos, erős városi ifjúsági csoportok kiképzése, mert ennek hatása kiszámíthatatlanul nagy lenne a falu életére.

Vágyainak netovábbja a lelkigyakorlat volt. Úgy kellene, hogy kor, nem és szellemi képesség szerint elosztva lelkigyakorlatra menne minden egyesületi tag. Újszerűnek tűnt fel előttem a gondolata, hogy az erős egyesületek imádságos védői legyenek a gyöngébb egyesületeknek. Akkor láttam, hogy olyan tervet forgat agyában, amelynek megvalósítására csak az Akció Katolika és az Orlov képes.

A hajnal szakította félbe beszélgetésünket. Közben az úton mindent végigmagyarázott. Mint vezető, Rómában élte ki magát igazán. Hisz Róma volt lelkének szülővárosa. Hosszú volna mindent leírni, tehát csak egy jellegzetes eseményt emelek ki:

Már nem emlékszem, melyik kápolnában vettünk részt a Szentatya miséjén. A kápolna zsúfolásig megtelt. Mi orlovok kivételesen az első sorban kaptunk helyet, közvetlen az oltár mellett. Nem messze tőlünk a Szunda-szigetekről hazatért kapucinusok álltak. Köztük egy idős szerzetes állt püspöki kereszttel a mellén. Az egyik olasz paptól érdeklődtem, ki az. 40 éves missziós szolgálat után jött tisztelegni a pápa előtt és ment haza meghalni.

Amikor Őszentsége megjelent, Iván nem éljenzett, nem nézett sehova, hanem térdenállva, égő tekintetét ráfüggesztette a földön élő legnagyobb emberre. Arca csodálatos fényben ragyogott. Csodálatosan hasonlított egymáshoz az idős szerzetes és Iván arckifejezése. Kettőjük szíve egy volt, csak korban, nemzetiségben különböztek.

Iván Rómában volt igazán elemében. Megismertetett Rómával, amelynek csak egy régisége van: a katakomba s ma egyetlen értéke a hét halmok egyikén székelő apostoli fejedelem!”

Ez alkalommal Mileta püspök vezetése alatt a Szentatya fogadta az orlov-lányokat és a következő szavakat intézte hozzájuk:

„...Értsétek meg, hogy mennyire örül atyai szívünk, ha láthatunk benneteket, leányaim, a nekünk annyira kedves országból. Hallottuk, hogy áldásos működést fejtettetek ki és számotok rohamosan növekszik. Kívánom, hogy számotok megsokszorozódjék és akkor a ti kedves püspök uratok ismét vezessen benneteket elém.

Felhívom figyelmeteket, hogy a tisztaságot őrizzétek, mert ez az őrzője a többi erénynek is. Ez fegyverez fel bátorsággal, türelemmel, határozottsággal, kitartással; ez segít érzelmi életetek nehéz pillanataiban. Megóv á világ csalóka csapdáitól és az emberi tekintettől.

Nagyszerű gondolat: ti mindenkit befogadtok tagnak foglalkozásra való tekintet nélkül. Így mindenütt kiterjeszthetitek az Egyház áldását.

Alkalmas pillanatban jöttetek: éppen Szent Ferenc és Gonzágai Szent Alajos évfordulóján.

Szent Ferenc figyelmeztet bennünket a szegénység megbecsülésére; milyen szép lemondani a világról és megfékezni érzelmeinket. Megtanít bennünket az imát és embertársainkat szeretni. Szeretetével misztikus magasságba emelkedett és kiérdemelte Krisztus szent sebeit.

Szent Alajos annak az erénynek tökéletes példája, amelyet amúgy is programmotokba vettetek.

Sokan kérdezitek, hogyan valósítsuk meg az ördög, a világ és az ifjú erőink elleni közdelem nagy programmját?

Két helyen beszél a Szentírás sasokról és hasznos gondolatokat tár elénk: Akik bizakodnak az úrban, szárnyuk kél, mint a sasnak, szállnak és nem lankadnak el. Kedves leányaim, az úrban bizakodók erőt kapnak. A remény az imádságban kristályosodik ki, általa a magasba emelkedik a lélek, mint a sas. Ha sasok akartok lenni, akkor imádkozzatok bizalommal.

Isten erőt ád, ha imádkozunk. Sohasem fogtok meg botlani és sohasem estek el, mert Isten ereje a ti erőtök is. Valóban Krisztus sassai lesztek!

A régi időben a királyok mellett díszőrség állott s ezeket különböző fajtájú sasokról nevezték el. Ti is testőrsége vagytok Krisztus királynak! Maga Krisztus beszél erről az Evangéliumban. Sasokon a lelkeket érti, akik Krisztus felé röpülnek. Amikor a világ végén zavar áll be, sok lélek nem találja majd meg Krisztust, de a hű sasok felrepülnek hozzá. Ahol Krisztus lesz, oda gyülekeznek a sasok. Leányaim, nem kell a világ végét várni, hogy megtalálhassuk Krisztus testét. Hol találjátok meg? Magatok tudjátok legjobban: az Oltáriszentségben. Eddig is ezt cselekedtétek, mert a sasoknak valóban Krisztus teste körül kell összegyülekezniük.

Ezt üzenem az otthoniaknak is.

Áldásomat adom rátok, kiváltképpen a jelenlevőkre, testvéreitekre és mindenkire, aki nektek kedves szép hazátokban!”

Irodalmi elvek

Az irodalom

Iván egész életében a legnagyobb érdeklődést az irodalom iránt tanúsította. Már középiskolás korában tanulmányozza az összes nagyobb írók műveit és maga is írogat.

Később, amikor irodalmi elvei egészen kikristályosodtak, keveset ír s ami a tolla alól kikerül, az csak a katolikus irodalom úttörője és szolgálója. Cikkei a legkülönbözőbb lapokban jelennek meg. Ő ismerteti meg a modern katolikus francia irodalmat a horvát nagyközönséggel. Állandóan cikkezik a liturgiáról. Számtalan írása jelent meg Lourdesról és Rómáról. Az aktuális erkölcsi kérdésekről a saját véleményét hozza nyilvánosságra. Egyet mondhatunk: minden írása a katolicizmust és az Akció Katolikát szolgálja. Irodalmi elveit kihámozhatjuk egyetlen leveléből, amelyet valamivel a klinikára való távozása előtt írt:

„Kedves Tisztelendő Uram!

Sok francia író nevét sorolta fel nekem. Mindenekelőtt azt ajánlom, vegye meg: Parvillez-Moncarey francia irodalomkönyvét. A könyv áttekinthető és katolikus. Egy ilyen könyv nélkül lehetetlen a helyes irányban haladni, különösen abban az esetben, ha olyan személlyel áll összeköttetésben, aki nem ismeri a katolikus elveket. Attól félek, hogy annak a lausanne-i tanárnőnek nincs helyes fogalma sem az életről, sem az irodalomról, ha Önnek Musset: Les amants de Venise-t ajánlja! Mintha a francia irodalomnak nem volnának különb alkotásai. Olvashatja az összes francia lírikusokat, hogy megismerkedjék az irányokkal. Kár volna olvasni Hugót és Prudhomme-ot, mert az egyik hitetlen, a másik beképzelt bölcsész volt. Nincs semmi célja a „Les fausses confidences” olvasásának. Tárgyilagos szemmel nézve hősei gyönge emberek, akiknek a szerelem nem Isten elgondolása szerint való. Musset éppenséggel gyönge és erkölcstelen ember volt. (Nyugodjék békében!) Katolikus ember nem sok élvezetet találhat az írásaiban. Egy mű csak akkor nyújt esztétikai élvezetet, ha az eszme megfelelő formában jelenik meg előttünk. Azért olyan írókat ajánlok, akiknél az eszme uralkodik a formán s nem szorítkoznak az érzékiségre (mintha az érzékiségen kívül más nem is volna a világon!). Melegen ajánlom Peguy, Claudel, Cardonnel, Dante írásait. Vegye meg Valerie: Anthologie de la Poesie catholique c. művét. Ebben valóban katolikus irodalmat fog találni. Ebben meglesz a szükséges lelki táplálék és a lelke megnyugszik az eszmék szépségében. Olvassa el Maritaine: Art et scolastique-jét. Ez a könyv elvezeti a szépségek szépségéhez, az örök Szépséghez. A szépségnek itt előadott elvei szerint kellene minden keresztény műalkotást elbírálni! Sajnos, minket olyan szabadelvű fölfogásra neveltek, hogy csak a fölületes fércmunkák érdekelnek. Úgy vélem, hogy mi katolikusok nem vagyunk eléggé tisztában az eszmény fontosságával. Hasonlítsuk csak össze Gheon „Le Pauvre sous 1'escalier”-jét és a „Fausses confidences”-t. Gheon az erények forrása felé: a mennybe ragad bennünket, amikor azt olvassuk, hogy a hőse lemond a megengedett házasságról, mert azt hiszi, hogy a férje már halott. A keresztény hősiesség és áldozatkészség, amely a tökéletesebb megoldást választja! Ha ezt olvassuk, elménket természetfölötti fény önti el és az erénye elragadja akaratunkat! Hasonlók szeretnénk mi is lenni! Szilárd meggyőződésem, hogy az Egyházon kívül nincs művészet. A görög írók természetes szépsége nem elégít ki bennünket, hiszen mi a természetfölötti erényekkel és a Szentlélek ajándékaival vagyunk körülvéve. Úgy gondolom, hogy a teremtett szépség a misekönyvben, a breviáriumban és a korális énekben a legeszményibb. Hiszen a legtökéletesebb Idea ölt testet a miséző pap liturgikus mozdulataiban és az éneke melódiáiban. És ez annyira finom, hogy úgyszólván érezzük a kapcsolatot az örökkévalósággal, amely megvilágítja elménket, boldogítja érzelmeinket s lendíti akaratunkat. Az ízelítő a mennyei esztétika élvezetéből!

Az a meggyőződésem, hogy lelkesedik a katolikus irodalomért, liturgiáért, a gregorián énekért, fra Angelicóért és a monumentális katedrálisokért. Senki sem állhat ki velük versenyre. Hugo, Lamartine, Musset hozzánk képest törpék. S a tragédiájuk abban rejlik, hogy nem voltak katolikusok. Ha jön egy igazán keresztény kor, akkor az irodalomtörténelem nemigen fog a nevükről megemlékezni. Két-három sor elég lesz a számukra!

Mindenképpen vegye meg Nagy Szent Teréz életét. Benne is olyan sok a lelkesedés, mint Önben.

Sajnálom, hogy olyan sokat írtam az irodalomról, mert ennél sokkal fontosabb az embereket nevelni és Krisztushoz vezetni. S ennek a nagy műnek megvalósításában a művészet csak szolga lehet. S ezért azt szeretném hinni, hogy az irodalommal csak annyit törődik, amennyi a lelkek hasznát szolgálja, hogy mint pásztor elvezesse nyáját az örök Szépséghez...”