Párizsban

P. Vanino S. J. atya 1920 nyarán künnjárt Franciaországban. Baudrillart az Institute Catholique rektora és Beaupine kanonok, a Comité Catholique des Amitiés Françaises à l'Etranger titkára révén sikerült neki néhány horvát ifjú párizsi tanulmányát biztosítani. Hazaérkezve az értelmiség szűkebb körében előadást tartott a dolog fontosságáról. A választás Ivánra és egy másik társára esett. P. Vanino nagyon megörült, hogy éppen Ivánt választották, mert jól emlékezett a Bécsben vele eltöltött kedves napokra, de még jobban egyik találkozásukra, amelyről így számol be: „Beszédjéből éreztem, hogy érzi az áldozat súlyát, amelyet a háború minden egyes katolikustól követel. Kifejtette előttem az erkölcsi szenvedést is, amelyet el kell tűrnie az Egyháztól oly távol szakadt harctéri környezetben. Meggyőződéssel idézte a „Krisztus követésének” a szenvedés hasznosságáról szóló egyik fejezetét. Ilyen hangsúllyal még nem hallottam világi ember szájából Kempist idézni. Lelkemre mondom, nem tudtam többé elfelejteni. Nem ismertem eléggé életét s azt gondoltam, hogy csak irodalom az egész. Később tudtam meg, hogy a természetfölötti élet ösvényén halad.”

Iván 1920 őszén utazott el társával Párizsba. A sok ajánlólevéllel ellátott ifjakat Baudrillart nagyon szívesen fogadta. Amikor a szerb egyetemi ifjak értesültek, erről, mindenáron meg akarták akadályozni tanulmányaikat. Az ott tartózkodásuk elé gördített akadályokat Beaupine titkár segítségével küzdötték le.

Irodalom és művészet

Iván beiratkozott a Sorbonne-ra és az Institut Catholique-ra. Az irodalmi előadásokat szorgalmasan hallgatta.

Szívesen tanult Párizsban, mert Franciaországban a katolikus szellem századokon át éltetője és ihletője volt az irodalomnak, Németországgal ellentétben megszámlálhatatlanul sok gót templom, a rengeteg irodalmi érték az Egyház érdemeit hirdetik. Itt a legnagyobb gondolkodók, írók, katolikusok voltak.

Alapos tudása, feljegyzéseinek sokasága kitartó szorgalmáról és tudásszomjáról tanúskodnak. Még többet szeretne tenni és tudni. Szeme gátolja az emberi erőt meghaladó munkában és így ír: „Jézusom, segíts rajtam és gyógyítsd meg a szememet.”

„Talán tanulmányaimat is félbe kellene szakítanom. Igaz, most egy kicsit javult a látásom, még sincs kizárva, hogy a vakok milliói közé tartozom majd. Eszményeimért bármit elszenvednék – de Isten látja – ami az Egyháznak jó, nekem is jó. Ha az eddigi munkám hiábavaló volt, nem baj; csak az Egyház növekedjék. Egy emberrel több vagy kevesebb, csak mindenki teljesítse Isten akaratát!”

„Fájdalmam még mindig tart és így nem írhattam semmit. Hálát adok Istennek, hogy az elmúlt nagyböjtben olyan szoros kapcsolatban voltam Vele. Claudel Keresztútját lefordítottam. Úgy gondolom, minden katolikus írónak meg kellene írni Krisztus szenvedését, hogy értékelni tudja emberi nagyságát és szenvedését. Az irodalomnak nem szentelhettem annyi időt, amennyit szántam, hanem a francia nyelvet tanultam. Jézus szentséges Szíve, neked ajánlom fel szenvedésemet. Szolgálja a Te dicsőségedet! Legyen meg akaratod és Hozzád jussak szüleimmel együtt.”

Előkelő környezet, széles látókör

Iván, mint Baudrillart és Beaupine kedveltje, a legelőkelőbb katolikusok társaságában forgott. Szorgalmasan eljárt a katolikus előadásokra és gyűlésekre. Utazása közben igyekezett megismerkedni a katolikus intézményekkel. Látja, hogy a franciák milyen tisztelettel veszik körül az élő Krisztust, a pápát. Ez megerősíti benne a pápa iránti tiszteletét és rajongó szeretetét. A pápai körlevelek tanulmányozási vágya lassan a megvalósulás felé indul.

Érdeklődéssel hallgatja Baudrillart előadását „A nyugati és keleti műveltségről” és Beaupine „Patronage”-ról szóló fejtegetését. Az előadás felnyitja szemét és a működési lehetőség széles területére mutatott rá:

„A forradalom után Allemand Mareille-ben, Chaminad atya pedig Bordeaux-ban munkásruhába öltözve gyűjtötték maguk köré a gyermekeket. A munka második része a Szent Vince-egyesületre vár. A rend az ifjúság nevelésével foglalkozik. Fogadalmuknak csak az a célja, hogy biztosítsák a társulat folytonosságát. Elvük útmutatóul szolgálhat munkánkban. A patronageok eleinte a plébánosoktól teljesen függetlenül dolgoztak. Később az ő kezükbe csúszott át a vezetésük s így a hierarchián belül történik szervezésük. Minden püspök mellett van munka-igazgató, közvetítő a hierarchia és a mozgalom között. A mozgalom titka a zárt lelkigyakorlat. Ez hihetetlen hatással van a 12-14 éves gyermekek lelki életére. A lelkigyakorlatok után minden fiú önálló dolgozatot ír élményeiről. A mi számunkra is aktuális volna ez a kérdés. A patronázs kimondottan francia nevelőeszköz. Ebből fejlődtek ki az összes ipariskolák is, amelyek nemcsak erkölcsi nevelést, hanem legtökéletesebb szakképzettséget is adnak.”

Nagy élvezettel hallgatja a „Lettre” irodalmi előadásait, hisz ennek a keblén nevelkedett föl Peguy és Jammes. A Lettre irányzatának célja a nép érdeklődésének fölkeltése az irodalom iránt; mint a középkorban, úgy most is a nép legyen ihletője a nagy műveknek. Iván megismerkedett a „Lettre” főszerkesztőjével, Bernoville-lel és előtte kifejti felfogását a katolikus irodalomról és a katolikus internacionáléról. Bernoville-nek annyira megtetszett Iván elgondolása, hogy tiszteletjeggyel adományozta meg a következő irodalmi előadásokra.

Iván az új, magas irodalmi műveltségű környezetben is megőrzi önállóságát. Nagyszerű példa erre a feljegyzése a „Revue des jeunes” egyik előadása után. „Gheon Henri olvasott föl Peguy-ből. A megjelent hölgyek és leányok előkelően voltak öltözködve. Nálunk az ilyen előkelő öltözködés egészen összenőtt a rossz erkölcs fogalmával. Franciaországban épp az ilyen szalonokban virágzik az irodalom. Gheon lelkesedéssel olvasott, mert az íróhoz a barátság gyöngéd szálai fűzték. Most ismerkedtem meg az ifjú Franciaország első szerelmesével. Nem emlékszem sok művének a címére, de a képét egészen tisztán látom magam előtt: katolikus környezetben nevelkedett őserőtől duzzadó parasztgyermek. Ez az új erő szembeszáll a párizsi szalonokkal, amelyek kiölték a népből a hitet és az erkölcsöt. Ma már a nép az újságok szerint gondolkodik és nem érzi faji elhivatottságát. Költészetében igen erős a szociális vonás, de főérdeme a miszticizmus. Igaz, ez Peguy keserű iróniája, sokszor kétségbeesése Franciaország sorsa fölött, átszőve néha egy-egy gyönyörű himnusszal. Jellegzetes Szűz Mária siralma. Ebben a Szent Szűz lelki életét mutatja be Jézus halála után. Szuggesztív erővel fejezi ki gondolatait, de szerintem nem egészen liturgikus, hanem egy francia parasztasszony keserves sírása elveszett gyermeke után.”

Iván nemcsak az irodalom iránt érdeklődött, de eljárt Desgranges kanonoknak a katolikus iskoláról tartott előadásaira is és Toulouse-ban végighallgatta a szociális hetet. Itt szerzett tapasztalatairól így ír: „A természetfölötti légkörnek legjobb bizonyítéka, hogy a szociális hét igazgatója napi áldozó. A vita a szociális igazságtalanságról és annak okairól folyt. Azután direktívákat gyűjtöttek a következő évi munkához.

Érdekes, hogy a banketten nagyon sok egyházi személy, nő és férfi vett részt. Francia szokás szerint hosszas pohárköszöntőkben hízelegtek egymásnak. A legérdekesebb beszédet egy Kínából hazatért misszionárius mondta; felhívta a francia ifjúság figyelmét arra, hogy a Kínából tanulni jövő ifjak hitetlenül térnek haza. Nagyon kérte a jelenlevőket, hogy törődjenek többet az idejövő kínai ifjakkal. Beszédében a szentség tüze lobbant fel. Rütten atya arra figyelmeztette a megjelenteket, hogy törődjenek többet a munkássággal. A munkást viszont csak a munkás tudja megnyerni az Egyháznak. Ezért minden pap munkás-apostolokat köteles nevelni. Önálló munkás-sajtót kell szervezni, mert a munkás nem hisz a bour sajtónak.”

Ivánt mélyen meghatja a papság és a fiatalság rendíthetetlen hite:

„A katolikus egyesületek megyei gyűlésén voltam. Mélyen meghatott az imádságos lelkület. A mindennapi élet kérdéseinek megvitatása után mindnyájan az Oltáriszentség felé fordultak és elénekelték a Magnificátot és a Tantum ergót. A szárnyaló ének kifejezője volt a lelki egységnek s a modern Franciaország hitének. A franciák büszkék lehetnek papságukra és ifjúságukra.”

Iván végighallgatta Castelnau tábornok előadását és ezeket írja róla: „Különösen meglepett egyszerű demokratikus viselkedése és keresztény öntudata. A kardinális gyűrűjét is megcsókolta. A hét főbűnről beszélt és az egyes népek életére alkalmazta. Pártolta a nemzeti hadsereget, de beszédében nem volt az a gyűlölet, amit az osztrák tábornokoknál tapasztaltam.”

Ivánnak nagyon fájt, amikor azt látta, hogy a franciák nem tudnak fölemelkedni arra a magaslatra, ahonnan mindent Krisztus szemével lehet nézni. Bántotta, ha napiáldozó ellenségének tartotta a németet. Nem tudta helyeselni az egyes egyházi méltóságok németgyűlölő beszédeit. Egy ilyen beszéd után így imádkozott:

„Istenem, teremts köztünk apostolokat, akik majd áldozatot hoznak a kereszténység egységéért.”

1921. április 24-én, a Nemzetközi Katolikus Diák Kongresszus után írja:

„Az ilyen összejövetelek nagyon hasznosak, mert az egymással szemben álló nemzetek fiai egybegyűlnek s egységes munkaprogrammot dolgoznak ki. No, de addig nem lehet szó komoly nemzetközi munkáról, míg a németek az őket megillető helyet meg nem kapják. Ellenkező esetben a jó Isten megvonja kegyelmét a mozgalomtól. Hogy egyek lehessünk mint az Atya és a Fiú, ahhoz áldozat kell. Ez annyira fontos, hogy külön rendet kellene alapítani a francia-német barátság létrehozása céljából. Isten, áldd meg a német-francia barátságot!”

Locarno, Hága, London után fel sem tudjuk becsülni gondolatainak nagyszerűségét. Mennyire ellenkeznek ezek a háború utáni közhangulattal! Ez ugyanaz, mint amikor a katonai akadémián a háború ellen beszélt.

Katolikus egyesületek

Iván párizsi életéről a társa, Csepulics Drágó dr. így emlékezik meg:

Egy alkalommal kirándulásra hívott meg. A vonaton sok francia utazott a hősök emlékünnepére. Itt találkoztam először ír katolikussal. Iván pedig egy lelkes franciával vitatkozott, aki a R. P. D. tagja volt. Ez a Köztársasági Demokrata Párt „Sillon” név alatt ismert a világban. A Sillont a pápa elítélte. A francia fiatalság közül sokan nem akarták elfogadni a pápa döntését. A fiatalember elfogadta ugyan, de bizonyos fenntartással; Iván megmondta neki, hogy ez a Szentatya döntése, tehát nincs tovább! A sillonisták tévúton vannak! A pápa elgondolásának kell minden vonalon, még áldozatok árán is, érvényesülni! Jól emlékszem rá, amilyen keményen vitatkozott ott, olyan határozottan védte itthon is a pápa Katolikus Akcióját.

Közben nagyon elterjedt Franciaországban az Action Francaise. Ez a sillon-mozgalommal szemben a szélső arisztokráciát hirdette. Tagjai közé sok előkelő világi katolikus, az egyházi méltóságok egy része s az alsó papságból is beléptek. Az volt a szándékuk, hogy a katolicizmust politikai célok elérésére használják fel. Amikor XI. Pius pápa betiltotta az Action Française-t, szörnyű fölháborodás támadt. Ez alkalommal Merz így ír Beaupine kanonoknak: „Nagy megelégedéssel és meghatottsággal olvastam, hogy a Szentatya elítélte az Action Françaeset. S nem tudom megérteni a vezetőség válaszát: Non possumus – nem tehetjük!”

Iván rájött arra is, hogy minden egyesületnek lelki vezetőre van szüksége s ő nem akadályozza az egyesület cselekvési szabadságát. Ezért így ír:

„Egyesületeink kapcsolata az Egyházzal minél szorosabb legyen. A vezetőségben legyen tehetség és szentség s amellett alázatos engedelmesség.”

Párizsban a horvát egyetemi hallgatók élénk tevékenységet fejtettek ki. A francia egyesületek és lapok meghívására előadásokat tartottak a jugoszláviai katolikusok helyzetéről. Iván mindenütt az élen haladt. 1920. április 17-én a külföldi diákok nevében a katolikus szindikátusban beszédet mondott, amelyben a katolikus egyesületek fejlődési irányára mutatott rá. Közben anyagot gyűjt a jugoszláviai katolikusok kultúrharcáról írandó cikkéhez. A Libre Parole közölte le és szenzációként hatott. A túloldal szerette volna a cikksorozat közlését megakadályozni, de a szerkesztőségtől ezt a választ kapta: „Ha nem igaz, cáfolják meg, ha pedig igaz, akkor jogukban áll védekezni.”

A jövőben kifejtendő munkájáról így ír barátjának, Marosevics mérnöknek:

„Ha Isten is úgy akarja, remélem, szilárd alapjait fektetjük le a horvát Katolikus Akciónak. Most látom csak, mennyire futóhomokra épült mozgalmunk, mert a természetfölötti motívumokat a hasznothozóknak rendelték alá.”

Másik levelében írja:

„Mi Krisztus misztikus testének a tagjai vagyunk. Ő osztja ki köztünk a szerepet. Egyeseknek szenvedni kell, hogy a környezetre szakadó bajokat villámhárítóként kivédjék. Gondoltál-e valaha arra, hogy a mi mozgalmunkért szenvedést vállalj? A katolicizmus nem fog igazán gyökeret verni, ha nem lesznek dolgozók, imádkozók és szenvedők! Ez Krisztus Király országának sarkalatos törvénye. Mozgalmunk eddig csak a munkát ismerte. Keveset imádkoztunk! Szenvedtünk, ha kellett! Pedig a csúcsteljesítmény: Krisztus szenvedésének követése. Praktikusan kell megismerni az élet misztériumát: szenvedni másokért.”

Imádság és böjt

Iván párizsi életében kettőt veszünk észre: lehiggad és imába merül. Előtte ismeretlen fogalom a kétlakiság: vagy katolikus vagy semmi! Bécsben még küzdelmet vív benne a hit a művészettel. Amikor szülei beleegyezésével az irodalomnak szenteli magát, elcsitul a harc és a hit foglalja el lelke trónusát. Isten rabja lesz. Párizsba való távozása előtt egyszerű, de megrázó szavakkal ír életmódjáról: „Minden a kívánságom szerint történik itthon: minden este lezuhanyozom magamat. A padlón alszom; 5-kor kelek. Szentmisére megyek és megáldozom. Táplálékom elegendő; húst nem eszem. Öltözetem nem rongyos; a gallérom mindig tiszta. Így testem minden kívánsága teljesül. A családi élet nyújtja a legtöbb támogatást a lelki erőhöz és üdeséghez. A kereszt problémáját most tanulmányozom. Adja Isten, hogy olyan szilárd alapokat rakjak le, amelyek kibírják az élet súlyát.”

Párizsban sokirányú elfoglaltsága mellett is kemény életmódot folytat. Továbbra^-is a padlón alszik, még szigorúbban böjtöl, teljesen imába merül. Imaélete a liturgia szellemében fejlődik. Mindennap végigkíséri a misét francia misszáléjából, elmondja a papi zsolozsmát. Akarata ellenére feltárja előttünk a liturgia isteni szépségébe merült lelkét:

„Résztvettem a bencés nővérek beöltöztetésén. Milyen magasztos liturgia! Nekem úgy tűnt fel, hogy a szűzek vérpadra mennek: meghalnak a világnak és hangszerekké válnak az örök Isten dicsőségére! Úgy mennek, mint az okos szűzek. Elfelejtik a világot és minden erejüket az ő dicsőségének emelésére összpontosítják.

Elemésztik magukat, hogy eljussanak az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez: a Szent Szűz, az apostolok, a vértanúk és az apokalipszis minden szentjének társaságába. A pogány világban életet áldoztak s ez borzalmas volt. A pogány szertartások csak sejtették a misztériumot, a keresztényeké ki is fejezi azt. A tábornok leánya elhagyja a világot, de menyasszonynak öltözve!

Állva enni, böjtölni, éjfélkor imára serkenni, gyönge vállon keresztet hordani, hogy a modern Babilon általuk üdvözüljön. Mily nagy az Isten, amikor a kicsiny lelkekbe a kegyelmét önti! Ezzel megszégyenítik a kenetes beszédű büszke diplomatákat, akadémikusokat, mert ezek egy hajszálnyit sem képesek áldozni egyéni kényelmükből. A magot el kell vetni, hogy megsemmisülve termést hozzon. Szűzek királynéja, önts e hajadonok lelkébe kegyelmet és áldozatuk illata töltse be a földet. Az embereknek könyvtárakat kell elolvasniok s még akkor sem érzik, hogy a leghatalmasabb drámát nem Shakespeare, hanem az Egyház írta. A szertartásszövegi szépségén kívül utolérhetetlen előnye_, hogy magát a drámát és végignézzük. Ó, mily nagyok ezek az áldozatos lelkek! Ádám vétkezett és minden ember a test rabszolgája lett. Csak az alázatosság tudja visszaállítani az Isten és ember között megszakadt viszonyt. Ádám bűnének súlyossága abban rejlik, hogy egyenlő akart lenni az Istennel. Milyen szomorú lett az ember sorsa! Hány ezer és ezer szűz, egészséges, szép, erős, okos hagyta el a világot, a szerencsét, a szülői házat és ma követi példájukat a tábornok leánya. Elhagyja érdemrendekkel kitüntetett apját. Mit gondolt? Az élet titka bizonyosan régóta gyötri. Végül belátta, hogy az egész élet csak előkészület a másik életre. Talán már otthon meg akarta kezdeni az új életet, de igyekezetében mindig megakadályozta valami. Vajjon mire gondolt, amikor átlépte a kolostor küszöbét? Hogy csak most kezdődik az igazi élet? Nem félt a szerzetesi élet szigorúságától? Igen, mindig őrködni és vigyáznia kell, mert nem tudja, mikor hívja Jegyese. Majd eljön a boldog idő, amikor a kolostori élet is nehéz lesz a számára és vágyai az örök kolostor felé vonzzák.”

Ivánnak a liturgia: élet és művészet volt. A művészi szempontok lassan háttérbe szorultak és csak élet lesz, valóságos élet! A doktori disszertációja is, amelyen ebben az időben dolgozott, bizonyítéka az átmeneti állapotnak. Nemsokára eljut arra a magaslatra, ahol a liturgia és a szenvedés művészi vonatkozásai elenyésznek. Csak élet marad az úrban és az úrért!

A nagy gond

Iván legnagyobb gondja szüleinek vallási megújhodása. Céljáért már Párizsban kitartással dolgozott, de munkájának gyümölcsét csak később, Zágrábban látta.

Hogyan ír erről?

„Anyám azt írja, ne olvassam Joergensen Pilgerbuch-ját. Mintha az ember boldogsága a jó ellátásban, tiszta fehérneműben és mondjuk, a szülői szeretetben merülne ki. Édesanyámra nem volt hatással a háború borzalma s még mindig a szép, fínoman öltözött fia lebeg a szeme előtt. Akkor leszek a legboldogabb, ha anyám és apám valóban katolikus lesz. Apámnak elég a logikus bizonyítás, csak arról kell meggyőzni, hogy ő is olyan balvélemények között nevelkedett fel, mint a klerikalisták. Anyámnál az irántam érzett nagy szeretetet kell fölhasználni.

Ivánnak pontos volt a diagnózisa. 1921. január 20-án írja naplójába:

„Apám 25 év óta, ma járult először a szentáldozáshoz. Jézus Szent Szíve meghallgatta imámat. A leveléből azt látom, hogy Isten kegyelme térítette meg. Még csak az anyám van hátra. Jézus Szíve segíts!”

Jézus Szíve segített is. 1921. újév után írja apjának:

„Levél még nem okozott ilyen örömet. Ez volt az első alkalom, amikor feltártad előttem legtitkosabb gondjaidat, törekvéseidet. Elmélkedésemet a te gondolatkörödben igyekszem folytatni. Azt írod: néha titkos vágyat érzel magadban, hogy kiléphess énedből. Ez a vágy különös ismertetőjele századunknak. Itt sorba látogatom a legkülönbözőbb világfelfogásra épített egyesületeket s mindenütt egyet tapasztaltam: sok küzdelmet! Van Isten, aki állandóan hat az emberek lelkére. Minden lélekben él a magasbatörekvés vágya, de úgy sejti, hogy nem éri el célját s pesszimista lesz. Édesapám, egyetlen egy bölcseleti rendszert sem találsz, amely az Isten felé törekvő vágyat oly szépen kifejtené és felépítené, mint a kereszténység. A kereszténység szerint az emberiség célja: Isten gyermekeivé lenni. A te vágyad, törekvésed, elégedetlenséged: öntudatlan törekvés az Isten felé!”

Az apjától kapott levélre így válaszol:

„Párizs, 1921. január 15.

Kedves Apám!

Leveled nagy örömet keltett, hálát adok az Istennek, hogy meghallgatta imámat s megajándékozott Téged a szent hittel. Szilárd a meggyőződésem, hogy az ezüstlakodalmad körülményei nem puszta véletlen műve, hanem a Gondviselésé. Leveledben sok a megrázó mélység. Méltán kaphatna helyet a legújabb konvertiták kiadásaiban! Amit átéltél, azt már sokan átélték Szent Ágostontól kezdve Bensonig. Bízom, hogy egymás iránti szeretetünk még jobban elmélyül. Remélem, hogy a világban egymás mellett küzdünk s az örök életben együtt élvezzük a boldogságot. Természetes, hogy a kapott kincset meg is kell őrizni. Még sok lelki küzdelemben lesz részed. A legfontosabb: a hit már megvan és erős akarattal a további tökéletesedés sem marad el. A katolicizmus erejének megízlelésére legjobb a liturgián keresztül átengednünk magunkat a Krisztus behatásainak.”

1921. március 16-án ezt írja Iván:

Kedves Apám!

Nagyon szeretném tudni, mint alakul lelki fejlődésetek. Legyetek meggyőződve, hogy az élet rövid, a túlvilág pedig örök. A lélek többet ér, mint az egész világ. A világ elpusztul. Ne feledkezzetek meg a húsvéti szentgyónásról, mert ez a legkevesebb, amit a Teremtőnek megtehetünk.

Mindennap gondolok anyám lelkére. Elismerem: nevelésének a hatása alatt áll. Apám, igyekezzél anyám lelkébe teljes megelégedést vinni. Ha ő megtér, családunk teljesen boldog lesz.

1921 őszén ezt írja apjának:

A disszertációhoz már elég anyagot gyűjtöttem, de még sok művet kell elolvasnom. Este igen keveset dolgozom, mert a szemem gyönge. A szemem állapota ugyanaz, mint amilyen pár évvel ezelőtt volt. Ne nyugtalankodjatok, hanem imádkozzátok érettem a rózsafűzért. Ti talán csodálkoztok majd, hogy én a természetfölötti erőkkel, mint a legközönségesebb dolgokkal számolok. Ezt Lourdesban tanultam meg, ahol annyi vak nyerte vissza látását. Tudott dolog például, hogy Henry Lassere megmosta szemét a lourdesi vizben és egészen jól lát. Hálája jeléül megírta a Lourdes-ról szóló ismert könyvét. Én is így akarok cselekedni. Támogassatok imáitokkal.

Megjegyzésed, hogy Franciaországot a konvertiták mentették meg, valóban igaz; köszönöm figyelmeztetésedet. Franciaország még nincs megmentve, bár az értelmiség táborából sokan tartoznak az Egyházhoz: Bourget, Claudel, Jammes, Bazin, Bordeau. A tömeg azonban erkölcstelen. A katolikusok valóban kisebbségben vannak. Nálunk megfordítva áll: az intelligencia istentelen és a nép hívő. Igaz az is, hogy a katolikus intelligencia renaissance-ában a papoknak és szerzeteseknek van a legnagyobb érdemük. A konvertiták a tudomány terén visszaszerezték az Egyház tekintélyét. Mi horvátok azonban lenn élünk az Egyház alsó határán és természetes, hogy a szekták gombamódra szaporodnak és az aposztáziák napirenden vannak. Nem volna természetes, ha a katolikusokat nem üldöznék. Szépen mondja a mai szentmise: „Mondom nektek testvéreim, ne féljetek azoktól, akik üldöznek titeket.” És a mise Szent Pált állítja elénk példának, amikor így ír: „Testvéreim, csak a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében akarok dicsekedni, akiért megfeszíttettem a világnak és a világ nekem!” Üdvös e szavak fölött elmélkedni. A boldogság kulcsa: szenvedni Krisztusért. Erre bizonyosan azt válaszolhatnátok, hogy ilyen ideálok mellett éhen lehet halni. Anyám bizonyosan így gondolkodik.

Mivel tudatában vagyunk az élet rövidségének, pillanatait áldozzuk föl hősiesen az örök életért!

Kérlek Benneteket, írjatok meg nekem minden ellenvetést, hogy megválaszolhassam azokat. Különben is ezt a 20-30 évet igyekezzünk úgy leélni, hogy a saját és embertársaink lelki üdvösségét szolgálja.

Párizs, 1921. Szent Dénes napján.

Csókol fiatok és testvéretek az Úrban: János.

Iván levele kemény válaszra adott alkalmat édesanyjának. Ő pedig a vitát akarta. Hosszú vita indult meg köztük. Leveleik az egész lefolyását elénk tárják.

Édesanyjának szomorúsága két okra vezethető vissza: az egyik egy apácának a jóhiszemű értesítése, hogy a fia igen rossz színben van; a másik hogy rosszul értelmezi fia vallási lelkesültségét.

Ez a kettős ok sugallta ezt az írását:

Zágráb 1921. október 17.

Jancsi!

Nem írom, hogy kedves, mert egész nap sírtam miattad. Micsoda gondolatok s még hozzá Párizsban! A létről és a nemlétről nem szabad gondolkodni. Minden úgy jó, ahogy van. Sok-sok ember törte már ezen a fejét és belebolondult. Miért okozol nekem gondot? Már évek óta azzal kínzol, hogy nem akarsz olyan lenni, mint más. Miért? Hol az én jókedvű vidám fiam, aki szeretett és megértett minden emberit?

Szép volt gyermekkorod. Te voltál életünk központja, körülötted forgott minden. Most pedig csak szomorúságot okozol. Jancsi, nem lehet fejjel nekimenni a falnak! Mi megtettünk mindent, hogy gyönge szemed miatt katona légy. Te pedig bölcsészetet akartál tanulni. Miért? Miért erőlteted a tanulást még egy évig, ha árt a szemednek? Az életben alkalmazkodni kell. Te azt mondtad, ne gondoljak a holnapra, mert ma minden jó. Most már azt írod, nem vagyunk soká itt a földön. Miért nem gondolsz ránk, akiknek mindene vagy és megsemmisülnénk, ha te meghalnál? Miért nem akarsz élni? Mire jó az a sok önmegtagadás? Olyan szép a te virágzó fiatalságod s nekünk gondok közt kell vergődni, mert kínzod magadat és ezzel minket.

Apád is szomorú. Írj már egyszer örömteljes levelet s ne mindig a halálra készíts elő! Nincs okod ilyen gondolatokkal foglalkozni. Tornássz, járj társaságba, s ne légy egyoldalú. Nem érdemes a századokkal ezelőtt megírt könyvek közé bújni.

Köszönöm névnapi jókívánságaidat! Nagyon rosszul érzem magamat. Köszöntöm Michaut asszonyt. Majd válaszolok soraira.

Sokan szeretnek és üdvözölnek. Látod, milyen szép az élet! Végezz fizikai munkát, míg a szemeid egy kicsit megerősödnek. Menj valamilyen technikai tanfolyamra. Ezt talán megteheted?

Csókol anyád.

Kedves Anyám!

Mottó: Kezembe vettem a tollat, mert szívem nem nyughat.

Leveledre, bár kétségbeesést olvastam ki belőle, örömmel válaszolok. Remélem, ezentúl sűrűbben váltunk levelet, s alkalmunk lesz sok mindent megtárgyalni. Egészen természetes, a hétévi távollét hatással volt rám. Különben is tudod, hogy bécsi egyetemi éveim, a világháború, párizsi tanulmányaim és Lourdes teljesen meggyőztek a katolikus vallás igaz voltáról. Egész lényem Krisztus körül forog. Nem szabad engem rosszul értened, mert hinni és szomorúnak lenni nem egy. Épp az ellenkezője az igaz. Az Úrnak örömest kell szolgálni, örülni kell a természet szépségeinek, a családi életnek és minden Tőle kapott ajándéknak.

Nagyon jól tudom, hogy az én ajánlott levelem fájdalmat fog okozni. Szándékosan írtam, hogy az egymáshoz fűző szeretetet még jobban lángra lobbantsam és megnemesítsem. Nagyon szeretsz és ezt akarom kihasználni. Mindig fájt, hogy csak levelezőlapot írsz, s csak az idő, az ellátás és az egészségem felől érdeklődöl. Már Bécsből akartam közölni Veled egyet-mást lelki életemről, de nem merészeltem. Most megtört a jég. Arra kérlek, ezentúl válaszolj mindig pontosan a levelemre. Célom: szeretetünket és törekvéseinket azonosítani! Rá akarsz kényszeríteni az apa és anya iránt érzett szeretet szentségének elismerésére? Igen. De szeretetünk ne vonatkozzék csak a testi jólétre, tekintsük a családi életet eszköznek az örök élet szolgálatában. Más szóval dolgozzunk a mi kicsiny körünkben Isten dicsőségére és felebarátaink javára. Ha ebben érdekeink egyeznek, nem kényszerülök Tőled elszakított életet élni. Nagyon jól emlékszem arra, hányszor kértél, hogy beszéljek valamit. Zavarba hoztál! Sokszor olyan dolgok közlésére kényszerültem, ami nekem nem tetszett s amit szívesen elmondtam volna, azt el kellett hallgatnom. Így vagyunk a levelezéssel is. Míg idegeneknek levelet írtam, addig Neked csak lapot. Ennek véget kell vetni: a természetes szereteten kívül a lelki rokonságot is meg kell teremteni.

Magától értetődő, hogy előbb el kell távolítani az akadályokat. Ilyen akadály balvéleményed a hit dolgában. Különben is, ha valaki katolikus, azért még nem kell mindig szomorkodnia és az élettől félnie. A francia közmondás is azt mondja: „Ha egy szent szomorú volna, az szomorú szent volna!”

Ami pedig engem illet, igyekszem természetes lenni, de egyáltalán nem tehetek arról, hogy az apámtól a gondolkodás szükségességét örököltem. Nyugodt lehetsz, megelégedett vagyok. Nyáron sokszor voltam a Párizs környéki erdőkben kirándulni. Állandóan társaságban vagyok. Itt is megvan az egyesületünk és elég sűrűn vagyunk együtt. Francia társaságba is járok. Hogy van édesapám?

Párizs, 1921. október 20.

Csókol Hanzi.

Kedves fiam!

Leveled egyrészt megörvendeztetett, másrészt nem.

Sok olyat írsz, amit nem értek és sok olyan történik, amit nekem nem írsz meg. Én azért tudom a terveidet éppúgy, mint régen. Gondolataid a katolikus vallás körül forognak! Ezen nincs kifogásolni való, de nem tudom élethivatásnak elképzelni! Örülök szerető szavaidnak. Ennél nagyobb örömem nem is lehet az életben s ha királyi udvarom lenne, lábad elé helyezném!

Jancsi! Tévúton vagy! Nem lehet csak másért dolgozni és magadról megfeledkezni! Hol van abban a jóság, aki szereti minden társát s magát elhanyagolja? Csak másért dolgozni: szerencsétlenség. Jancsi, már gyermekkorodban elvesztettünk és most is gondok forrása vagy!

Jancsi, te fiatal, művelt, jó és értelmes vagy. Vesd ki magadból, amit gyermekéveidben fölszedtél. Az ember nem állhat annak a szolgálatában, akit fiatal korában elképzelt. Tedd le vizsgáidat! Készíts magadnak családi fészket és boldogságot! Akkor dolgozhatsz másokért is. Először ez és csak akkor jönnek mások és csak aztán Lourdes! Ezt felejtsd el, mint egy epizódot. Nem szabad mindig arra gondolni, ami egyszer megrendített.

S még valamit Jánoskám! Menj az emberek közé és hallgasd meg mások véleményét is. Ne zárd el magad a világtól. Minden embertől lehet valamit tanulni. Te Bécsben csak álmodoztál és ezt teszed Párizsban is.

Légy jó gyermekem! Írj!

Zágráb, 1921. október 27.

Csókol anyád.

Kedves anyám!

Tervem egyszerű: leteszem a vizsgám, állást keresek és dolgozom a mi egyesületeinkben. Szó sem lehet arról, hogy elvesztem a számotokra. Magától értetődő, hogy először mindig Rátok hallgatok, Nektek segítek, csak azután másokon. Köztünk félreértés van. A katolikus vallás életcélom és ennek kellene lennie minden ember számára. Mivel az élet rövid előkészület az örökkévalóságra, természetesen minden munkám erre irányul.

Az egyik megnősül és polgárokat nevel a mennyországnak; a másik, mint újságíró védi az igazságot, a harmadik vasutas és gyorsítja Isten országának terjedését. Az egész egy kicsit furcsa, mert olyan században élünk, amelyben a lelki élet nagyon keserves. Elfeledkeztünk természetfölöttien élni. Sokan meghalnak s nem tudják, miért is éltek. Lehet, hogy ennek a felfogásnak hamar vége lesz, de ha nem is, mi nem hagyhatjuk a környezetünktől vezettetni magunkat.

Ami pedig Lourdes-t illeti, még az ellenfelek is megegyeznek, hogy természeti erőkkel nincs magyarázat. Még Zola is, a katolikus vallásnak legnagyobb ellensége is elismeri, hogy a főhősnője meggyógyul, ha vissza is esik betegségébe. A gyógyulást autoszuggesztióval magyarázza. A valóság pedig az, hogy az asszony nem esett vissza betegségébe. Zola végül maga is bevallotta, hogy hőseivel szabadon rendelkezik tekintet nélkül az igazságra. Nem is olyan régen történt Lourdes-ban, hogy egy Louis-ból való beteg leány meggyógyult (elfelejtettem, milyen betegsége volt). Az orvosok előzőleg megállapították, hogy talán hosszú kezelés után kigyógyul. Lourdesban hirtelen meggyógyult és visszatért kórházába. El lehet képzelni, milyen hatással volt a betegekre és a kórházi alkalmazottakra. Sokan, akik távozásán mosolyogtak, mélyen megilletődtek. A lapok részletesen írtak róla.

Sajnálom, hogy nem tudsz franciául, különben orvosi munkákat küldenék.

Neked nem kell feltétlenül hinni a lourdesi csodákban, de a gyógyulásokat nem lehet letagadni!

Szeretném hinni, hogy felfogásunk egyezik és közösen imádkozunk Istenhez. Isten irányítsa életünket és ne kicsiny vágyaink.

Kíséreld meg imádkozni a Szűz Anyához a küldött rózsafűzéren. Lehet, hogy a lourdes-i Szűz meghallgatja imádat és meggyógyulsz. Édesapám bizonyosan segítségedre lesz! Pontos és gyors választ vár:

Párizs, 1921. november 6.

Jancsi.

Kedves Jánoskám!

Szeretem nyíltságodat. Térjünk vissza a régi szeretethez. Rég volt az, amikor az anya gyermeke szívébe tekinthetett. Lásd be, fiam, hogy letértél a való útról. Tanulj az állatoktól; ezek ösztönszerűen teszik azt, ami való és nem keresik üdvüket, ki tudja hol. Igaz, te rossz világban élsz, minden olyan alávaló, ahogy azt írod is. Te mindettől szerencsésen megmenekültél, de a fiatalos bolondságnak is kellett volna engedni s örülni Párizs szépségeinek. Ehelyett dohos könyvek betűi szerint akarsz élni és meghalni. Az utóbbi időkben csak kolostorok képeit küldted. Emiatt szomorú voltam. Azért megyünk idegenbe, hogy ilyen érzelmeket tápláljunk magunkban?

János, jöjj haza! Neked családra, szerelemre, testi munkára van szükséged s nem gondolatokra. Már 17 éve ülsz iskolapadban. Legyen már vége! Amikor húsz éves korodban, mint zászlós jöttél haza, erős, vidám és megelégedett voltál. Ezt mondtad: „Anyám, látod most szerencsés vagyok!” Nem szabad a lehetetlent akarni. Alkalmazkodnod kell az élethez. Emellett az ember becsületes maradhat. Hálás vagyok vigasztaló szavaidért. Olyan fájdalmasak voltak leveleid, hogy már azt gondoltuk, kolostorba vonulsz. Mit tett volna apád imádott bálványa nélkül? Én meghalok és ő egyedül marad. Milyen nemes dolog másért dolgozni! Téged az Isten a családi életre teremtett. Lépj állásba és tégy eleget régi vágyamnak!

A világot keresztény világnézet szemszögéből nézni szép dolog. Úgy írni, mint Lichtenstein, Eberle, Hussarek nemesi gesztus. De ezek nem írtak Lourdesról, csodáról és mégis feddhetetlen keresztények voltak. Változzál meg! Én azt gondoltam, hogy te Párizsban nyelveket, művészetet, irodalmat tanulsz; ahelyett az orrodnál fogva vezetnek és csodákat élsz át! Menj az utcára, örülj, ugrálj és térj haza egészségesen. A szemedre is vigyázz. Nélküle koldus leszel. Jobb a látó paraszt, mint a vak tudás! Az élet ne múljék el csak munkában, van más emberi kötelesség is; ha ezeket elhanyagoltuk, bűnt követünk el.

Isten veled! Ha hazajössz, meg leszel elégedve velem. Ne szédelegj, mint valami emberfölötti lény, hanem légy egyszerűen ember.

Apád meggyógyult.

Zágráb, 1921. november 12.

Csókol anyád.

Kedves Anyám!

Legutóbbi leveledre válaszolok. Nagyon örülök felfogásodnak, de el kell ismerned, hogy az ember mindenhez nem érthet, ezért szakképzetthez kell fordulni. Nem akarom figyelmedet csak Lourdesra irányítani, hol az orvosok megállapították a természetfeletti erők jelenlétét. Erről tudományos orvosi munkák jelentek meg és az egyetemeken előadásokat tartanak róla. Ennek ellenére az Egyház nem kívánja, hogy higyjünk a lourdesi csodákban. Mégis tévedésben vagy, ha azt hiszed, hagy azokban egyáltalán nem kell hinni. Az egész ószövetség, mint történelmi érték, tele van csodákkal. A keresztény vallás kiinduló pontja a föltámadás: ha nem hinnénk a húsvéti föltámadásban, hitrendszerünk összedőlne. Te Éberlére és Lichtensteinre hivatkozol; pedig ők úgy hittek és hisznek a csodákban, mint a legutolsó paraszt. Ha alkalmam lesz, küldök egy ezzel foglalkozó német könyvet. Remélem, a tények meggyőznek.

Ami pedig a szenteket illeti és az én ósdi felfogásomat, emellett szilárdan kitartok, míg valaki meg nem győz „tévedésemről”. Ez pedig lehetetlen, mert a történelmi igazságok elferdíthetetlenek!

Az egészségemről azt írhatom, hogy kövérebb vagyok, mint voltam. Egyik barátom 11 kilót hízott Michaut asszonynál. Megírtam már, hogy az ellátás nagyon bőséges. Reggelire egy nagy csésze csokoládét kapok. Délben főzelék, hús, rizs, gyümölcs. Valósággal meg kellene fulladni, ha az ember engedne az asszony kínálásainak. Naponta friss vacsora. Ebből láthatod, hogy az ellátás kiadós. Sokkal megelégedettebb volnék, ha nem így volna, de mit tehetek, ha a franciák olyan nagyétkűek. Nincs jogom más házát bírálgatni.

Nem találok megfelelő szót Michaut asszony dicséretére. Remélem, ezek után nem búslakodol miattam.

Párizs, 1921. november 27.

Csókol János

Mivel a távolból küldött leveleivel nem tudta megtéríteni anyját, tehát otthon dolgozott tovább céljának eléréséért. Mindent erre használt föl: személyes érintkezést, imát, böjtöket.

Anyja most egészen más szemmel nézi a dolgokat. Magának sem meri bevallani, hogy egykor másként gondolkozott és beszélt. Ma már az élet minden problémájára a fia szemével néz ...