Az igazság, szépség, jóság világában

Ismét Bécsben

A háború véget ért. A mászlovári bányászsztrájk is elmúlt. Iván látta, hogy otthon már nincs rá szükség, kérvényt nyújtott be a Nemzeti Tanácshoz, – az akkori szabályok szerint, – hogy folytathassa tanulmányait. A háború évei alatt kényszerszünetet tartott a „Horvátország” egyetemi hallgatók egyesülete, most újra megalakult. Négy tagja volt: Márosevics földmérnök, Filipovics jézustársasági bölcsész, Csepulics orvostanhallgató és Iván. A katolikus egyetemi hallgatók intézetében, az Augustineumban laktak. A ház igazgatója Ujcsics szlovén származású pap volt (ma belgrádi érsek).

Iván az egyetem bölcsészeti karán német-francia szakra iratkozott be.

Ebben az időben minden erejét lelki életének elmélyítésére és „Horvátország” felvirágoztatására fordította.

Közben lelkének talaját mélyen felszántja a szentgábrieli liturgikus lelkigyakorlat.

Mindjobban belemelegszik a katolikus ifjúsági mozgalomba; nagy nemzetek Katolikus Akcióját tanulmányozza és lassan megérik benne a pápa Katolikus Akciója, mely teljesen eltér az akkori horvát vezérek katolikus mozgalmától.

1919 nyarán résztvett Zágrábban a Katolikus Diákok Nagygyűlésén, de még csak hallgatólag.

Irodalom és művészet

Iván szorgalmasan tanulmányozza a német irodalmat. Észrevételeit naplójába jegyzi:

„Wolfram nagyszerű epikája, Walter von der Vogelweide mély lírája, Mechtild ragyogó prózája, Seuse misztikája után következik a reformáció. Korszakát az irodalomban óriási szakadék jelzi. Sachs Hans mintha még megkísérelne erőt meríteni a katolikus tradiciókból, de Fischart és a többiek, akik elvetik, már nem költők! A reformáció vihara egészen megsemmisíti az irodalmat. Amikor Olaszországban és Spanyolországban a legszebben virágzik a költészet, Angliában a katolikus tradiciókból merít erőt a halhatatlan Shakespeare, a protestáns Németországban a költők lantja elnémult. Ez a német nemzet rettenetes tragédiája.„

„A XVII. században a durva és, raffinált formalisták, lelketlen drámaírók, megelégedett idillikusok közül kiemelkedik Friedrich de Spee S. J. atya Cautio criminalis c. művével. Ez a páter elragadó, verses formában küzd a boszorkányégetés szörnyűsége ellen és tüneményesen énekel a lélek jegyességéről. A költő katonák ápolása közben a tőlük kapott betegségben hal meg. Az embert elragadja a lelkesedés szent hitünkért, amely a legtragikusabb időben is emberfeletti embereket termel, mint Szent Ignácot vagy Szent Ferencet. Bízom, hogy a mai rettenetes időben is akadnak majd Gondviselés küldötte emberek, akik megmentik az elveszettnek látszó Egyházat. Nálunk Horvátországban az Egyházat alapjaiban rengetik a szabadkőműves-mozgalom és a papok lázadása az egyház fegyelme ellen. Kérni kell Istent, küldjön nekünk egy nagy, szent embert.”

Iván rendszeresen jár színházba, operába. Az előadásokra mindig pontosan előkészül. Ezekről így ír:

„Aidát össze sem lehet hasonlítani Wagnerrel... Irodalmi szempontból igen sekély, bár Romeo és Júlia, Tristan és Isolda magukban szemlélve magasztosak. Ez romantika és nem felel meg a mai idők követelményeinek, mert nincs benne psychologiai megokolás. Az önmagát imádó szerelem, amelyet semmi sem nemesít meg, psychologiai lehetetlenség. Nekünk, keresztényeknek ez pogány s egyben ostoba szerelem.”

Mozart Don Juanja után írja:

„Tartalma nagyon emlékeztet a XIX. század regényeire, amelyek aprólékosan, érdekesen írják le a bűnt, de regényüknek mindig erkölcsi befejezést adtak. Zenéjét finoman szövi át az erotika. A szöveg messze mögötte marad a zenének.”

„Eljárok a Keresztény Népszínházba is. Az előadások sokszor nem elégítenek ki, de dicsérem a kezdeményezők igyekezetét.”

A vakáció alatt Iván meglátogatta Mestrovics szobrászművész kiállítását. A kiállításról mondott kritikája olyan megfontolt, érett, hogy a művészvilágot sokáig foglalkoztatta.

„Mestrovics kiállításán voltam. A gondolatok áradata zúdult rám: a megfeszített Krisztus és Magdolna, Krisztus és a szamariai asszony, Madonna a Gyermekkel, mind-mind líra, abszurdumig fokozott subjektivizmus. Anatómiailag szabálytalan testek fejezik ki a fölfokozott érzelmi életet. Mestrovics autodidakta. Egyetlen problémája a szenvedés. Az eddig szabadelvű művész csak mellesleg foglalkozott vallásos motívumokkal; most ráeszmélt, hogy van egy külön világ, amely régtől fogva foglalkozott az emberiség alapvető kérdéseivel. Foglalkozik a kereszténységgel és beleviszi saját lelkét. Lelke szétveti az ősi formákat. Mestrovics kétségen kívül istenadta tehetség, egyben a szubjektívizmus legtipikusabb képviselője. Amerikát is megjárta, ott valószínűleg az evangélium szubjektív magyarázata talált visszhangra a lelkében. Itt látszik meg rajta igazán az, hogy autodidakta. Sohasem tanulmányozta a kereszténységet, a milieut, amelyben Krisztus élt, életének egyes mozzanatait, szenvedését, szenvedésének okát. Nem látta maga előtt sohasem az élő Krisztust, mint például a katolikusok látják a liturgiában. S ha egyszer egy ilyen szabadelvű kezébe veszi az evangéliumot, a gondolatok mindent elsöprő áradata indul meg benne. Látja Jézust Mestrovics is, de nem sub specie aeternitatis, hanem a saját énjének szemszögéből. A XX. század Krisztustól elszakadt szabadelvű embere tekintett Krisztusra. Műve nem a történelmi Krisztus, hanem az újságíró által hevenyészett modern Krisztus, akin itt-ott találunk valódi vonást is. Mestrovics lírai szobrász, aki elindult a XX. század eszméinek romhalmazaiból, meg is találta Őt, de vonásait a saját lelkéből merítette. Csodálom, mert ördögi ügyességgel fejezte ki a maga énjét.

Minden művén látszik, hogy készítője hitetlen ember, de lelkén állandóan kopog a kegyelem. Vajjon megtalálja-e a Hozzá vezető utat? Ha a művész helytelenül szemléli az életet (mint Mestrovics is) s ha helytelen fölfogását ki tudja is fejezni művében, valódi remekmű sohasem lesz, mert nem elég a kifejezés tökéletessége, hanem feltétlen szükséges az Eszmény helyes fölfogása is ...”

Magasságok olthatatlan vágya

Iván lelkében lassan kigyullad az isteni szeretetnek az egekig csapódó lángja: életének ebben az új szakában a liturgia és Jézus Szíve tisztelete a legfontosabb.

„Tegnap volt életem legfontosabb napja: kilencedszer áldoztam meg Jézus szent Szíve tiszteletére. Irántam tanúsított kimeríthetetlen szeretetét legalább valamennyire ki kell érdemelnem. Igyekszem majd az önmegszentelés művét – Isten segítségével – teljes erővel folytatni.”

„Lelkem a szenvedés közepette a legtermékenyebb. A háborúban éheztem, szenvedtem, mert a Gondviselés odaküldött. Ott szívesen eltűrtem mindent. Egészen azért még nem emelkedtem fel, mert a tökéletességnek nem a legbiztosabb útját választottam: a szenvedést. Tárgyilagos vizsgálat után azt kellene megállapítanom, hogy magam sem gyakorolok nagyobb önmegtagadást, mint a közönséges szabadelvű ember. Egy bizonyos magasságig felemelkedtem s ott megfeneklettem. Nagyon nagy bennem a Krisztussal való zavartalan egyesülés vágya, de ide csak rendszeres önmegtagadással juthatok el. Megvalósul-e valaha, hogy sohase gondoljak ételre, sohase lakjam jól, 6 órát aludjam, mindennap megáldozzam és ekkora erőveszteség mellett naponta 10 órát szenteljek a tudománynak? Sienai Szent Katalin, könyörögj érettem, hogy vasakaratom legyen!”

Szent Gábrielben

Iván későbbi életére is nagy hatással volt az 1920 nagyhetében tartott lelkigyakorlat.

A lelkigyakorlat vezetője Schmiedt atya, a világhírű ethnologus volt.

A lelki hatás kimélyítéséhez nagyban hozzájárult a nagyhét megható liturgiája, 300 misszionárius-jelölt éneke és a művészi szépségű templom.

A lelkigyakorlat nagyszombaton a föltámadási körmenettel fejeződött be. A körmenet messze kiment a szabadba. A tavasz épp akkor ébredt, minden fa, bokor a természet ébredésének színeit öltötte föl, mindenütt virág és a madarak éneke kísérte a lelkigyakorlatozók ujjongó allelujáját.

Bécs, 1920. április 5.

„Nagyszerdától kezdve Mödlingben voltam lelkigyakorlaton. Ez volt életem legszebb húsvétja. A nagy események – Jézus szenvedése és föltámadása – művészi reflexét láttam és éltem át. Kezdetben csak hallgattunk és böjtöltünk. Ezzel elcsendesítettük magunkban a világ zaját, lelkünk egyedül maradt! Lassan, öntudatlanul összegyűlt a lélek sara: a bűn s kivetettük magunkból. A lamentáció szívettépő éneke, a nagycsütörtöki mise lelkesedése, a keresztút minden szenvedése, a föltámadás kitörő allelujája mélyen a lelkembe markolt. A liturgia minden művészet középpontja. Egészen tárgyilagos és teljesen megfelel Wagner elgondolásának, aki minden művészetet egyben akart összevonni. A liturgia az Egyház lelkének tükre. Ezt szemlélve könnyű volna összeállítani a művészet szabályait. A liturgia tükrében szemléljük Jézus életét, amely azonban nem olyan, mint a történelemben, hanem az időtől és helytől független tárgyi szemlélet, egészen természetfölötti. Mondjuk: olyan, mintha egy angyal szemlélné Jézus életét. A liturgia a művészetek legnagyobbja s emellett középponti művészet is, mert művészien mutatja be Krisztust, a világ Centrumát. Minden művésznek a Szentlélek módszerét kell követni. A művészet annál értékesebb, minél szemléltetőbben mutatja be a földi dolgok természetfölötti kapcsolatát. Ezért a művésznek is szentnek kell lennie.