|
Tűzben-vérben
1915 őszén Ivánt behívták katonai szolgálatra. 1916. elején a Gráz melletti Lebringbe kiképzésre küldik. Innen Grázba, aztán a szlovéniai Bisztricába került, majd Mürzzuschlagban tiszti tanfolyamot végzett. Utána ismét Lebringben van további rendelkezésig. Mivel nem volt elég ellátás, szabadságot kap; idejének egyrészét Banyalúkán, más részét Pécsett tölti apja mellett, akit közben ide osztottak be. Visszatérve sí-tanfolyamra küldik. 1917. januárjában, mint hadapródjelöltet küldik a Bozen melletti Regensburger Hüttébe. Itt az a feladata, hogy csapatokat vezessen rendeltetésük helyére, hegyen-völgyön, szakadékon keresztül, kiválasztva a legalkalmasabb utakat, megvédve a rábízottakat támadásoktól és lavináktól. Naponta sokszor 40 kilométert is síel. Közben, mint hadnagy elvégzi a gáz-tanfolyamot és gázelhárító tisztnek nevezik ki. Szolgálatának nagyobb részét az olasz fronton töltötte. A tavasz beálltával nem alkalmazhatták, mint síelőt és ekkor nyelvtudása miatt a postához rendelték. Ebben az időben már a szétzüllés jelei tapasztalhatók a központi hatalmak soraiban. Közvetlen a forradalom előtt szabadságot kapott. A katonai élet nehézségei miatt sohasem panaszkodott, csak az bántotta, hogy nem jutott ideje olvasásra és lelki vigaszra. A forradalom alatt Banyalúkán tartózkodott. Ebben az időben az osztrák-magyar monarchia fölbomlott és már kialakulóban volt az S. H. S. királyság, a mai Jugoszlávia. Minden valamire való szerbhorvát városban megalakult a jugoszláv Nemzeti Tanács és erőszakkal átvette a hatalmat. Merz Iván főhadnagy otthon tartózkodott és mint jó horvát fölajánlotta szolgálatait. El is fogadták és 1918. november 4-én kinevezték a mászlovári bányák katonai parancsnokává, azzal, hogy haladéktalanul utazzon oda, állítsa helyre a rendet s azonnal kezdődjék meg a munka. A bányában ugyanis sztrájkot kezdtek a munkások a rossz bánásmód és az ellátás hiánya miatt. Nehéz föladat volt, de Iván tökéletesen megoldotta. Abból az elvből indult ki, hogy az elégedetlenekkel nem szabad erőszakosan elbánni, hanem előbb a jogos igényeiket kell kielégíteni; ezért ruhaneműt, cipőt, dohányt, zsírt és mindazt, ami az élethez szükséges, szerzett nekik a katonai raktárból. A munkások megörültek belátásának s azonnal megkezdődött a munka. Annyira megszerették, hogy karácsonyfát küldtek neki ajándékba, pedig abban az időben szigorúan tilos volt a fák kivágása és mindenki fenyőág nélkül ünnepelte a Szentestét. A világháború befejeződött. A kedélyek még nem nyugodtak le egészen, de Iván máris arra gondol, hogyan folytathatná tanulmányait. A Nemzeti Tanács elnökét: Kosztity görögkeleti lelkészt arra kérte, mentsék föl a katonai parancsnokság alól. Megkapta. Bécsbe sietett beiratkozni az egyetemre. Iván a világháború poklában nap-nap után a halál gyűlölködő szemébe nézett. Kétségbeesésében igyekszik hitét elmélyíteni. Lelkét az Isten kegyelme alakította a fronton. 1917. augusztus 23-án ezt írja apjának: „Hálával tartozom Istennek, hogy résztvehettem a háborúban, mert sok olyat tanultam, amit különben soha meg nem tudok. Vágyva-vágyom a szabadság után, hogy a megismert elvek szerint rendezzem be életemet!”
Háborús naplója
Sok háborús napló keltette föl a világ érdeklődését. Iván naplója sem stílusban, sem reális bemutatásban nem maradt el a nagysikert elért művek mögött. Sőt, ami azokból hiányzik, az az övében megtalálható. Az embereket nem társadalmi osztály szerint osztályozza, hanem világnézet szerint, mégpedig a valóságban átélt világnézetek szerint. Ezt nem úgy kell értenünk, mintha Ivánnak nem lett volna érzéke az evilági dolgok iránt. Azok megítélésében is nyitva volt a szeme. De mindazt, ami körülötte és benne történt, krisztusi szemszögből tette bírálat tárgyává. Magát nézte először krisztocentrikus szemszögből. A katolikus harcos nyitott lelkével találkozunk nála. Harcos, de nem öl, hanem kéri Istent, hogy ne kelljen gyilkolnia. Testileg, méginkább lelkileg szenved! Éhezik, szomjazik, tetves; állandóan a halál torkában érzi magát, látja a szörnyű pusztítást s mindemellett Istennel egyesülve marad. Ezért határoztam el, hogy Iván háborús élményeit saját szavaival mondom el. Mivel önmagában véve is egész könyv volna, csak részleteket, szakítok ki belőle.
Katonai környezete és életmódja
Gráz, 1916. március 7.
Lebringben a barakok szabályos sorban épültek föl. Ragadós agyag, sár mindenütt. Rettenetes a katonáknak. A környék elég szép. Érdekes típusok vannak: az egyik hosszú sovány, erős és folyton spanyol származásáról beszél. A másik egy kis kövér tanár, borzasztóan ügyetlen. Sekély, könnyű, liberális lelkek.
Gráz, 1916. március 20.
Sokat tudnék írni, de hol is kezdjem? Gondolataim ide-oda csapongnak, nem vagyok képes rendbeszedni őket. A gyakorlat is kimerített. Tárgyilagos szemmel nézve ezeket az embereket, akik okai ennek a munkának, végigvonaglik az arcomon a lekicsinylő mosoly. Azt akarják, hogy keményen dolgozzunk, de állandóan kínoznak, szünet nélkül fenyegetnek és gyaláznak. A szerencsétlenek nem tudják, hogy túlfeszített munkával semmit sem lehet elérni. A mi tisztünk néha nagyon jó, néha meg ok nélkül kínoz. Ilyent csak vallástalan ember tehet.
Gráz, 1916. március 29.
Tele van a lelkem örömmel és boldogsággal, mert kicsiny és mégis nagy dolgot láttam, amit az ember ritkán láthat. A város legforgalmasabb részén emeli égnek a tornyát az irgalmasok temploma. Három ajtaja betéve. Az ajtó előtt két imádkozó katona térdel. Micsoda lelki nagyság! Ezek a katonák nem gondolnak a hitetlen világra, amely a vállát vonogatja, ajkát biggyeszti a látásukra. Istenem, Istenem, hallgasd meg a törékeny ember könyörgését és add nekem is az ilyen egyszerű emberek mélységes hitét!
Szlovén-Bisztrica, 1916. április 6.
Nem tudok lélekben elmélyülni. Körülöttem lárma, katonai dolgok magolása. Nagyon nehéz volna az itteni életről tárgyilagosan írni. Reggel 5-kor kelünk és délig gyakorlatozunk. Délután 2-4-ig ismét gyakorlat, 4-7-ig előadások épp úgy, mint a katonai akadémián. A világ földhöz tapadt. Nincs itt szabad gondolat és mélyebb életszemlélet. A társaim még ki sem nyitották a szemüket, már rágyújtanak. A dohányzás a huszadik század jellegzetessége. Egy pillanatig sem maradni érzéki élvezet nélkül.
Szlovén-Bisztrica, 1916. május 24.
Üresség kong bennem. Nincs időm az elmélkedésre és magambamélyedésre. Egyetlen dolgom: figyelni társaimat és próbálkozni a környezetemen fölülemelkedni s leküzdeni magamat. Néha talán nehéz, de úgy veszem észre, hogy könnyebben tudom nélkülözni a pénzt és az egyéb anyagi dolgokat.
Szlovén-Bisztrica, 1916. június 9.
A napok hiábavalóságban telnek el; úgy érzem magam, mintha nem is élnék. Fölkelek és üres lélekkel dolgozom.
Szlovén-Bisztrica, 1916. június 26.
Nagyon tetszett a nyári napirend, alpikor korábban keltünk. Én már napkelte előtt talpon voltam, ha nem is kellett. Élvezni akartam a mesébe illő napkeltét.
Mürzzuschlag, 1916. június 26.
Érdekes környezetben élek. Legszívesebben koldusnak neveznék mindenkit a szó legszorosabb értelmében. Egész nap kéregetnek valamit. A modern ember nagy gyöngesége a cigaretta-kérdésben mutatkozik. Sajnos, én is közéjük tartozom. Az evésnél látni az önzést; mindenki szed magának, a másikra való tekintet nélkül. A legéhesebbek a legszűkmarkúbbak másokkal. Hát még a káplárok! Gyerekes hencegéssel megállítják az embert és számon kérik: miért nem tiszteleg?
Zingarella, 1917. május 20.
Legénységem nehéz életén enyhíteni próbálok. Többször eltársalgok velük s meghallgatom panaszaikat. Ha lehet segítek és előmozdítom szabadságkérésüket.
Monte Rasta, 1917. szeptember 9.
Olyan szomorú a városra tekinteni; itt egykor élet lüktetett, vonat robogott, lovak patája csattogott, kocsik döcögtek, két templom harangja figyelmeztette a népet imára. Most? Nem hallani mást, mint autótülkölést, ágyúdübörgést s az altisztek ordítozásait. Nem félek járőrbe menni, de egy kapitány szeszélye miatt nem vagyok hajlandó életemet veszélyeztetni. Otthon jajgat az édesanyám, ha egy hétig nem kap lapot, mit tenne akkor, ha nem léteznék többé! Rovást kaptam, mert érzéketlenül néztem részeg tiszttársaim kilengéseit. A kapitány azt vetette a szememre, hogy a kelleténél többet beszélek. Igaza van; nem kellett volna igazolni magamat és alázatosabban kellett volna viselkednem. A jövőben alázatosabb leszek és nem törődöm azzal, ha valaki ok nélkül bevádol.
Campo, 1918. március 28.
A szobámban van egy furcsa gép, állandóan ontja a füstöt. Most is olyan, mintha ködfelhő borulna rá, a napsugár alig tud keresztültörni rajta. E gyár neve: muzulmán tábori lelkész. Egy alkalommal közvetlen közelében követnek el bűnt. Ezt írja: „A szobámban uralkodó súlyos lelki üresség rám nehezedett. Valami, aminek nincs köze az élethez, a szakadás, a befeketítés és az istentelenség. Képtelen vagyok a számomra új képzet leírására. Így jellemzem a legjobban: elborzadtam, mert szörnyű tragédia játszódott le az életben, megsemmisítette lényében a lelki embert és könyörtelenül, ördögi erővel levetette emberi méltóságának beláthatatlan magasságából, belelökte az értelmetlenségbe és céltalanságba! Valaki azt mondta: hogy itt a természet nagy elgondolása játszódott le, hogy ez a szerelem, hogy ez az élet principiuma s ehhez hasonló. Lelki nyomor, alávalóság, bűn!”
Vilago, 1918. április 20.
Tegnap nagyon sokat ettem s ezért ma nem ettem semmit, magamra kirótt büntetésből. Az ember a test rabja. A koplalás miatt nem volt valami fényes kedvem. Estefelé segítségül jött Isten kegyelme. Amikor a legelhagyatottabbnak éreztem magamat, katonáim között sétálva láttam, hogy egyik népdalokat olvas. Elvettem és magam olvastam föl nekik; valami ismeretlen lelkesedés ragadta el őket. Ezt csak Isten kegyelmével magyarázhatom meg. Az ember beszélhet és magyarázhat amennyit csak akar, ha nincs jókedv, a szavak üresen hangzanak. A mi nemzedékünkből hiányzik az erős akarat.
Zingarella, 1917. április 15.
Havas eső esik. Az utóbbi időben magam sem tudom, mint élek; az Istennel való szoros viszonyom egészen meglazult. Nagyon örültem bosnyák testvéreim érkeztén, de csalódtam. Nemcsak utaink váltak szét, hanem világnézetünk, érzésvilágunk is homlokegyenest ellenkező lett! Szomorkodtam, mert ahol nincs Isten, ott igazi öröm sem honol. Erőt, erőt, erőt! Kitől féljek, ha csak utasa vagyok e világnak? Dicsőség keresztülvágni az élet nehézségein és érdemeket gyűjteni a nagy életre. Erőt, újból erőt kérek Tőled!
Graz, 1916. március 18.
A lélekkel is törődni kellene, de a sok gyakorlattól szellemi munkára nem jut idő. Nem hagyom műveltségemet parlagon, holnap megkezdem az olvasást. Megpróbálom beleélni magamat az éjszaka titokzatos világába. Ez volna talán a legszükségesebb. Valószínűleg kikerülök a tűzvonalba. Nem félek a haláltól, hisz fenn van az igazi királyság! Csak még nem vagyok egészen bizonyos, hogy feljutok-e, mert nem vagyok erényes életem tudatában. Amióta katona vagyok, elvesztettem az összeköttetést Vele; megszűntem azon gondolkodni, mi a javítani való bennem s azt sem látom egészen tisztán, hogy mint katona valóban a jó szolgálatában állok-e? Sokszor kívánom a szenvedést; ha részem volt benne, azt kérdezem: a célt szolgálta-e? Végül bánt az a kérdés, meg kellett-e csakugyan esküdnöm? Más szavakkal, hogy küzdeni fogok azok ellen, akik ellen parancsnokaink küldenek? Mindig pacifista voltam és a legszívesebben keblemre ölelném az emberiséget és gyilkolnom kell! Vegyük azt hogy a zsarnokok ellen harcolunk, de máris felvetődik a kérdés: ki állított bírónak ide? Senki! Viszont Jean D'Arc és Szent Lajos nyilvánvaló bizonyíték, hogy az isteni Gondviselés is megengedi a háborút! Ez erős bizonyíték és megvigasztalhatna.
Graz, 1916. március 20.
Sokat tudnék írni, de az írásom zavaros és kuszált lenne, mint a gondolataim. A gyakorlat alatt egészen kimerültem. Nagyon örülök, hogy egy kicsit szenvedhetek. Aránylag semmi az egész: súlyos testi munka, éhség és utána úgy alszom, mint a bunda. Igen, szívesen tűrök, ha ennél a szónál a kelleténél jobban meg is retten bennem valami. Sokkal többet tűr az anyám, az apám és millió ember, súlyosan szenvedve, dolgozva egy darab száraz kenyérért. És nekem bőven van!
Graz, 1916. március 23.
Most amikor lelkileg egy kicsit talpra álltam, megkezdődtek a lelki harcok. Mennyit vesztettem lelkiekben a katonáskodásom alatt. Vagy talán az új életmód okozza, hogy még nem találtam fel magamat? Állandóan éhes vagyok, pedig háromszor jóllakom és azonfölül is állandóan eszem. Érdekes, micsoda ellátás van itt: dióstészta és sok más jó az elkényeztetett gyermekek számára. Akaratgyöngeség így átadni magamat az étel élvezetének. Az embernek egyáltalán nem volna szabad arra gondolnia, mit fog enni; egyszerűen enni azt, amit elébe tesznek. Így tettem otthon, de itt még nem jutottam el idáig. Olyan, mintha a testem meg volna mérgezve, állandóan édesség után vágyom. Talán rossz szokás ez, olyan, mint a dohányzás, a morfium, az alkohol... Igyekszem idővel leszokni, mert így mondja Kempis: Nem tudásod, hanem cselekedeted szerint ítéltetel. Ez a prózai dolog talán nem illik a naplómba, de nekem most életbevágóan fontos. Nem foglalkozom többé a theorétikus katolicizmussal, hanem praktikus katolikussá kell lennem. Ez pedig a mindennapi élet apróságaiban nyilatkozik meg! De a katonaság a lehető legrosszabb dolog. Jézus ugyan azt mondja: Adjuk meg Istennek, ami az Istené és a császárnak, ami a császáré. Én mégsem találtam fel magamat. Embert ölni! Ha erre gondolok, nem ismerek magamra, az örökké szeretetről és testvériségről álmodozóra! F. azt magyarázta: erkölcsi kötelesség szótfogadni a császárnak, vagyis ethikai kötelesség katonáskodni. Nagy kérdés!? Ha ez így volna, a történelemben sohasem változhatott volna meg semmi. Mi rombolta volna le az államokat? Az engedelmesség? Ha a gazda rosszat parancsol, a szolga nem köteles engedelmeskedni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én rossz ügyet szolgálok. Nagy missziót sejtek ebben a háborúban. Emellett most is hangsúlyozom, hogy el lehetett volna kerülni.
Gráz, 1919. március 27.
Mielőtt az embereket megítélném, jellemük tulajdonságaira is nézek. Látom, körülöttem nem gondolnak a végső célra. Nem foglalkoznak a nagy kérdéssel: mi az ember? Így vagyok magam is: nem tudok elmélyedni! Az embereket aszerint ítélem meg, mint bánnak velem s ha kínoznak, nem tetszenek. A szenvedés fölé kellene emelkedni és nézni: mi is a célja? Nagyon gyarló ember vagyok. Mintha vékony fonállal gúzsbakötöttek volna, alig léptem ki az életbe, máris cserben hagytam elveimet. Felületes vagyok. A legnagyobb szomorúságom, hogy nem találok alkalmat a szentmisehallgatásra. Pedig csak egy kis áldozatba került volna. Most volna igazán szükségem lelki erőre. Az Eucharisztia kiapadhatatlan forrásából kellene merítenem. A belőle kiáradó sugarak a lélekben megelégedettséggé, boldogsággá alakulnak át. Visszatarthatatlan vágy vonz a Forráshoz!
Szlovén-Biszlrica, 1916. április 6.
Itt sem tudok elmélyedni. Lelki állapotom rosszabbodott. Néha elönt a jogos harag. Az emberi butaság láttára szeretnék mindent elpusztítani. A földet megforgatni és belevágni a világűrbe, hogy szétzúzódjék. Igaz, néha elégedettséget érzek magamban, amiért igazságtalanul szenvedek, pedig így hasonló vagyok Krisztushoz. Azért nagy köztünk a különbség! Csak lelki szenvedéseim közepette tudom a megfeszített Krisztust magam elé képzelni. Mindent érdek nélkül tenni és megfeszíteni az életemet az emberiségért! Ehhez adj erőt Uram!
Szlovén-Bisztrica, 1916. április 16.
Hosszú idő óta ma voltam először templomban. Gyönyörű volt. Telve vagyok fényességgel, szeretettel. A titokzatos élet egy pillanatra visszatért. Fájdalmas Anya, szeretetreméltó Anya! Milyen jó vagy! A délutánt R. tanár és K. főhadnagy társaságában egy kiskocsmában töltöttem el. A szomszéd szobában szerb szabadcsapatbeliek daloltak. Baudelaire-t olvastuk; K. egészen belemelegedett. Beszélt a zene iránti szeretetéről. Egy Aida-előadásra képes volt Grázból Bécsbe utazni. A Toscát fejből tudja. Azt mondja, hogy a költőnek egyszerű írónak kell lenni, aki állandóan tanul, gondolkozik és alakítja versét, mint a szobrász a márványt.
Szlovén-Bisztrica, 1916. április 24.
A második húsvétot töltöm idegenben. Tegnap húsvét vasárnapján templomban voltam és megáldoztam. Az áldozás erőt és sok-sok kegyelmet öntött a lelkembe.
Mürzzuschlag, 1916. augusztus 15.
Korán keltem és elmentem megáldozni. Nem látok mindent tisztán, de mintha megsejtettem volna a távoli ködben a Madonnát a Gyermekkel s azt, aki mindent összpontosított az Oltáriszentségben.
Lebring, 1916. szeptember 10.
Mürzzuschlagban az élet nagy kérdései iránt érdeklődtem és áttanulmányoztam Whittmannt és Szt. Ágostont. Most stagnál a lelkem, mert állandóan barakban élek, mint egy filiszter. Íme 500 embernek parancsolok, alkalmam volna „világboldogító” eszméimet megvalósítani. Mit kezdjek? Erkölcsi prédikációkat nem tartok szívesen; analfabéta tanfolyamra nem alkalmas az idő. Beszélgetek velük, mesélek nekik. Elmondják bajaikat, segítek nekik levelet írni. Lelkem egészen szétszaggatott. Carlylet olvastam, a XIX. század jövendőmondóját.
Pécs, 1916. október 22.
Szabadságot kaptam. Egy hétig Banyalúkán voltam, egy hétig Bécsben és most itt. Bécsben előszedtem a jogi jegyzeteimet és tanulni kezdtem. Eljött hozzánk K. és meggyőzte apámat, hogy senkit sem jó valamely pályára kényszeríteni. Anyám még ellenkezik. Nem tud megszabadulni előítéleteitől. Szerinte a tanárok: görnyedt hátú, keménykalapos, sárga sétapálcát forgató, pellerint viselő urak. De a dolog vége: mégis francia–német szakos tanár leszek!
Zingarella, 1917. március 31.
A háború nem tarthat soká. Egy öreg dalmáciai ember mesélte, hogy otthon egyetlen házban kilencen haltak éhen. N. levelében a sorok között megjegyzi: „A nép éhezik! Boszniában éhen pusztulnak az emberek!” A múlt napokban két szakaszvezető átszökött az olaszokhoz és hátrahagyott levelükben a többieket is erre buzdítják. A háború nagyon elnyúlt és az emberek nem tudják, miért harcolnak. A politikai körülmények is – különösen a németek terve, hogy bevezetik államnyelvnek a németet – szintén nagyon hat az emberekre. Itt is éheznek az emberek. Ma még kukoricakenyeret sem kaptak.
Zingarella, 1917. május 17.
Amikor az ágyúk bömbölnek, úgy érzem, mintha Szent Ferenc beszélne hozzám: „Utasok és vándorok vagyunk!” Itt csak a lelkem vesztegetem. Van-e jogom erővel ellenállni annak, ami a lelkemet tépi: ha valaki megüti az egyik arcodat, tartsd oda a másikat is! Tehát igazolt a forradalom? Az alázatosság és a forradalom nem tudom, hogyan egyeznek egymással, de meggyőződtem, hogy a háború nem időszerű. Az ellenségeskedés nem a népek között áll fenn, hanem csak az egyes osztályok között. A modern háború forradalomra vezet!
Monte Rasta, 1917. szeptember 9.
Nincs Oltáriszentség! Mintha a Bárány nem volna többé a kozmos központjában, mintha megszűnt volna létezni?! Istenem, jöjj el és járj át az örökkévalóság atómjaival, hogy Hozzád hasonlóan megértsem a lét célját. Rumról gondoskodnak a harcoló államok, de az Eucharisztia mellékes!
St. Gregorio, 1918. január 27.
Az élet teher. Az önmegtagadás nehezen megy. Igyekszem leszokni a reggeliről és a délutáni evésről. A puszta földön alszom és korábban kelek, mint a többiek, hogy többet foglalkozhassam Istennel. A kelleténél többet vagyok társaságban. A szenvedésben gyönge vagyok. Ha a mi ezredünk kimegy az első vonalba, én is jelentkezem. Egy kicsit hozzá szeretnék szokni a halál várásához. Istenem, segíts!
Fonzano, 1918. március 5.
Minden tanulmányát folytatni szándékozó egyetemi hallgató 3 havi szabadságot kaphat. Félek az éhezéstől és a tanulmányokba nem tudnék belemélyedni. Alázatosan teljesíteni akarom Isten akaratát és nem vágyakozom túlságosan a tudás után. A tanulás nem lehet öncélú, hanem Krisztus királyságának a dicsőségét kell emelnie! A két evésen kívül elvből nem enni, ha kínálnak is! Az önmegtartóztatásról sohasem szabad megfeledkezni! Kemény fekvőhely, korai fölkelés, szigorú böjt, hogy minden pillanatban a lélek uralkodjék a testen. A szépség ápolása is fontos. Nagyon rossz hatással van az emberekre, ha papok, apácák elhanyagolják külsejüket. Az új nemzedék erős, vidám és szép legyen! A rútság a bűn következménye! Az embernek uralkodni kell önmagán, gondoznia a testét, törődni a szépségével, mert ezzel is erősítjük akaratunkat. Sohasem szabad megfeledkezni Istenről és a vele való egyesülésre kell törekedni. Mindennap, lehetőleg hajnalban imádkozni és elmélkedni. Ez az óra legyen a nap irányítója! Ilyenkor megfeledkezni a világi dolgokról, az idegesen rohanó életről, olyan nyugodtnak lenni, mint a bölcsőben ringó gyermek. Ebben az órában kell szőni a nap terveit, elmélkedni hibáinkról, Isten kegyelméről; égi fényt kérni, hogy megküzdhessünk gyöngeségeinkkel. Kétségbeejtő volna, ha a háború nem hozna lelki hasznot. Nem szabad a háború előtti életmódomat folytatni. Egyedül csak Isten segíthet rajtam!
Monte Solarol, 1918. június 25.
Szomorú a sorsunk. Éjszakázunk a nedves olasz kavernákban. Itt a századparancsnokság. Adjutáns lettem és most annyi a dolgom, hogy imába sem tudok kezdeni. Szörnyű lövöldözések. Tegnap 12 ember halt meg. A katonák betegek a nedvességtől és a rossz ellátástól. A háború súlyos keresztje az emberiségnek. Hálát adok az Istennek, hogy egészséges maradtam. Köd és hideg szél paskol minden oldalról. A mi hadseregünk lehúzódott a Montelláról. Kitűnő bizonyíték a vezetőségünkről, jobban mondva az osztrák tehetetlenségről. Az Isten ujja is benne van a dologban. A marék osztrák sereg mindenütt megverte az erős olasz hadat és most az erős osztrák sereg nem bír a gyönge olasz haddal. Nagyon habzsolták az olasz föld kincseit. A bűn a legnagyobb emberi szerencsétlenség oka. Az élet értelme: mysterium crucis, tehát meg kell elégednem mostani helyzetemmel. Nehéz azt a rendszert szolgálni, amely az ember eszméit és fejét is veszélyezteti!
Solarol, 1918. július 11.
Nem alszom többet a nedves kavernában; fekvőhelyem a nyitott barakban a tetves katonák között van. Barom módjára élek tele tetűvel és piszokkal. Keserű élet! Nem gondolok semmire. Kissé vidámabb a hangulat, amikor meghozzák az ételt. Az állandó lövöldözést is megszoktam. Bombák robbannak! Sokszor alig van annyi időnk, hogy lehajoljunk az irányát vesztett gránátok elől. Ha az ember hosszabb ideig van a tűzvonalban, megszokja az állandó halálveszedelmet és nem gondol az élet értelmére. De ez csak akkor van, ha az ember nem lát halottat és nem néz szemtől-szembe a szenvedéssel. Nem félek a rohamtól. Úgy érzem, hős tudnék lenni, ha e háborúnak ideális oka volna... Akkor gyakorolnám csak igazán a hősiességet. Így azonban nyugodtan helyezem sorsomat az isten gondviselő kezébe. Ő tudja, mi a legjobb az én számomra. Miért kellene félnem?
Monte Solarol, 1918. július 13.
A barakunkba becsapott egy gránát. Sicinnek lecsapta a fejét, Sobota súlyosan megsebesült, Klapacot néhány méternyire dobta. Egy aktív kapitány – 46 éves ember – a legényéért sírt. Mindenki nagyon megijedt. Hálás vagyok a szüleim, aranyos barátaim imáiért. Bár magam is sokat gondolok Istenre, de keveset imádkozom. Egész nap fekszem a kavernában, keveset eszem, mégsem tudok a mysteriumok tengerébe merülni. Valamelyik nap papot láttam, olyan szívesen csókoltam volna meg Krisztusthordozó kezét! Ha már Nálad lehetnék, ez volna a legjobb. Isteni irgalmasságod lángja égesse el bennem a bűn minden parazitáját, hogy megtisztulva szentül léphessek színed elé! Könnyű ezt leírni, de szentül élni nagyon nehéz! Uram, adj erős akaratot!
Solarol, 1918. július 26.
Egész nap az állásban fekszem, úgy gondolom, halott vagyok. Nincs szabadulás. Lámpa ég és a kapitány Dorian Gray-t olvassa; én pedig az aktákat rendezem és várom az ételt. Emberhez méltatlan élet. Ha nem lebegne szemeim előtt szüleim és hazám képe, egy pillanatot sem maradnék itt tovább.
Fonte Secca, 1918. július 31.
Vadállat vagyok: eszem és raboskodom.
Banyalúka, 1918. november 2.
Éljen Jugoszlávia! Négy nappal ezelőtt az itteni katonaság „felszabadult”. Kifosztották a raktárakat és a kórházakat megrongálták. A földalatti szemét, a gyávák válogatott serege és az olasz foglyok megmutatták hősiességüket. Egész nap őrült lövöldözés. Két nap lefolyása alatt hazaküldték a katonákat. Megalakult a Jugoszláv Nemzeti Tanács és átvette a hatalmat. Nagyobbrészt szerbek a vezetők. Törhetetlen erővel dolgoztak eddig is a szabadságért. A börtönben töltött utolsó évek könnyei és szenvedései megerősítették őket. A rendet gyorsan helyreállították és megalakították a nemzeti hadsereget. A horvátok nagyon keveset dolgoztak. Minden megmozdulásnak kimondottan szerb jellege volt. Ha örülök is a fölszabadulásnak, az új államban mégsem találom helyemet, mert megvetéssel néznek rám, mint valami „idegenre”. Tanulhatok alázatosságot és megmutathatom, hogy szabad vagyok. Csöppet sem félek, ha rossz-szemmel néznek is rám. Semmi sem történhet Isten akarata nélkül; ezért nem féltem sem szüleimet, sem magamat. Úgy hírlik, hogy Tiszát megölték. Bécsben és Pesten kitört a forradalomi A nagyantant elismerte Jugoszláviát. Béke! Civil vagyok!
Mászlováre, 1918. november 27.
A fronthoz képest kellemes az életem. Egész nap magamnak dolgozom, kihallgatom a népet, kivált az asszonyokat. A háború alatt az erkölcstelenség lett úrrá. Az asszonyok beleharaptak a paráznaság podvás gyümölcsébe. Kivált egy szép kocsmárosné. Most senkinek sem akar engedelmeskedni. Sokat bírálom társaimat, de magam is gyáva vagyok. Félek a farkasoktól és épp most lőttem rá egy kutyára. Szerencsémre nem találtam el. Itt elég alkalom kínálkozik hitem praktikus gyakorlására. Éjjel félelmetes helyeken járok, hogy leküzdjem magamban gyávaságomat.
Szemben a halállal
Mindennek van célja: a világégésnek és az én kicsiny szenvedésemnek is. A szenvedés szemüvegén sok mindent másképp lát az ember és megérti a keserű szót: élet! Gondolatomat megerősíti Kempis Tamás is: „Ecce in cruce totum constat et in moriendo totum jacet.” Az evangélium egyes helyei: „Aki követni akar engem, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem! A rókáknak van búvóhelyük, a madaraknak fészkük és az emberfiának nincs hová lehajtania fejét”; mennyire emlékeztetnek e szavak a háborúra, ahol az emberek ok nélkül tűrnek annyit. Ez a gonoszok miatt van, akik elnyújtják a háborút. Pedig mindig így kellene lenni, mert: „Mindennap vegye föl keresztjét...” Szenvedésben és gyötrelemben rejlik az élet titka. Könnyen beszélek én a meleg szobában, élelemmel megrakodva. Az élet a láthatatlan lelkiség, megszabadulva minden mulandótól. És mondá: „Semmitek se legyen az úton, se tarisznyátok, se pénzetek, se kenyeretek, se ruhátok.” Igen, a szenvedés a hit nemzője. A szenvedés jelzi, hogy a test semmi, hogy közeledik az elemésztő sír. Ilyenkor az ember ösztönösen érzi, hogy ütött a fizetés órája is! A nélkülözés kegyetlen dolog! Már a földi szenvedéstől is félnek, mi volna, ha a tisztítótűzre vagy a pokolra gondolnának. Furcsán hangzanak e szavak olyan ember fülében, aki még nem szenvedett.
Zingarella, 1917. május 19.
Úgy hírlik, hogy nagy tüzelés lesz, megtévesztésül, mert erre a szárnyra vonják össze a sereget. Tegnap a jobb szárnyon visszafoglaltak az olaszok egy hegyet. A távoli ágyútűz az éjben a tekézők rakoncátlan zörömbölésének tűnt!
Zingarella, 1917. június 12.
A 14-ik ezred 2-ik századát szombaton átvezettem a Malga Cime hegyére. Fáradtan letelepedtünk, de máris jött a parancs: folytatni kell az utat a Monte Formó-ra, Hajnalban jöttem vissza. 1 óra múlva álmomban hallottam az ágyúk rettenetes bömbölését és a golyók kegyetlen sivítását. Az olaszok pergőtűzbe kezdtek. A gránátok a barak közvetlen közelében csapódtak le. A legénységgel fölmásztam egészen a hadtestparancsnokságig. Fönt láthattuk a légi torpedók mennykőszerű pusztítását. Fülsiketítő lárma, ordítás, pattogás, durrogás, por. Az ördögi dühöngés minden elképzelhető hangja hallható. Tegnap a szemle után bementem a barakba. Dersevity ezt ordította: „Nem félek én, barátom, egy szemernyit sem. Hát hadd találjon el a golyó! Szocsán arra kértem az Istent, találjon már el! Az ember nem viselhet el már többet, nem cipelheti az élelmet, amikor több a sár rajta, mint amilyen nehéz!”
Zingarella, 1917. június 18.
A pergőtűz még a napot is elsötétítette. Fényes nappal sötét van. Az ablakok állandóan rezegnek a sok robbanástól. A völgyből köd száll föl. Este 7 órakor megszűnt a tüzelés és megeredt az eső.
Zingarella, 1917. június 20.
Fenséges helyről – a Zebio hegyéről – néztem végig a pergőtüzet. A föld forr, hosszú vonalon fehér, vörös, sötétvörös füstfellegek szállnak fel. Közben a vonal mögé tévedt gránátok nyomát fekete felhő jelzi. Ordítás a hangskála nem létező hangjain is! A nagy légnyomástól az ablakok is betörtek. A repülők jöttek szép sorban, mint a levegő hadihajói. Fölöttünk szétszéledtek. Fehér bombazáport hullattak ránk. Egy repülő tőlünk 100 lépésnyire zuhant le, valóságos földrengést okozott. C'est la vie, c'est l'histoire! Ez az élet, ez a történelem!
Zingarella, 1917. június 26.
Tegnap d. u. elindultam a Campo Verde-csúcsra. Fentről látszott az olaszok hadállása és a körülötte folyton lecsapódó gránátok füstje. A parancsnokságon ezüst kitüntetéseket kaptam azzal a paranccsal, hogy vigyem Baitle-be, mert a császár megy és a legénységet ki kell tüntetni! Nagy a sürgés-forgás: autók, lovak, kocsik, ágyúk, útkotrás, sövényfeszítés, sebesült olasz katonák szállítása. Ezek véresek és szétmarcangoltak. Van köztük naplopó, csavargó, intelligens ember. A kereszt myszteriuma. Az 1949-es hegy csúcsáról nagyon szép a kilátás a 800 méter mély völgybe: bükkerdő, fű, virág. Örömömben megdobbant a szívem, hogy hosszú idő után ilyen szép tájat látok. Leereszkedtünk az Asse völgyébe és innen felmentünk Baitlé-be.
Monte Rasta, 1917. szeptember 9.
Meddő marad a pápa szózata a szemben álló nemzetekhez. Nincs felettük hatalma... Valamikor másképp volt, mert a nemzetek egységesek voltak, – legalább is hitben és bizalommal voltak a pápa iránt. A mostani pápa elődeinek a nyomdokában jár, mert mindenkinek megadja a jogát. A pápa szavai mégis terméketlen talajba hullanak, mert a nemzetek csak önös céljaikat tekintik és nem törődnek az egyetemes kultúrával. Ebből a szempontból minden nemzet lezüllött. Azt hiszik, hogy hatalmi szóval és erőszakkal megteremtik a békét. Íme, most látjuk, mennyire szükséges a pápai szabad állam, hogy a nemzetek fölött álló fölfogásához hűen tudjon cselekedni. Mennyire gátolja egyes államok. jogos megsegítését az olasz cenzura. Ma két mód van a béke elérésére: vagy fegyverrel kényszeríti az egyik fél a másikat a békére, vagy a forradalom! Amilyen most az államok belső állapota, csak a terjeszkedő nemzeti érdekek tudnak valamit elérni. A nemzetközi béke-konferencia hiú ábránd!
Monte Rasta, 1917. szeptember 20.
Reggel tüzeltek az olaszok; 4 órát voltunk a kavernában. Tegnap éjjel fölordítottak: Riadó! riadó! Jönnek az olaszok! Már itt is vannak! Tolongás, lárma. Képzeletemben már láttam is őket felkapaszkodni állásainkra. Amikor kimentem, a legénység felállt és várt. Az őr jelenti: amikor a lámpa kigyullad, egyik rész lehasal, a másik rohamra indul. Nézelődünk, fényrakétát vetünk előre, de visszatérnek az őrök, sehol semmi ...
Monte Rasta, 1917. november 26.
Épp az előbb láttam lezuhanni egy repülőgépet. Előbb füstölgött, majd sárga láng csapott ki belőle. Éles szögben zuhant menthetetlenül, vészes füstfelhőt hagyva maga után. Az Assigo közepén fúródott a földbe. Azt mondják az emberek, hogy a pilótákat is látták kiesni a gépből. A háború két jellegzetes vonása: égő repülőgép és zuhanó pilóta. Szenvedés, halál, borzalom!
Feltre, 1917. november 13.
Elvesztek eddigi feljegyzéseim. Most mindent újra kell írnom. Átkeltünk a hóval fedett Krnán. Az elhagyott állásokban kenyér, bor, konzerv. Az étkezőben értékes dolgok: pezsgő! Az elhagyott várost katonáink kegyetlenül fosztogatták. A németek még a házakba is betörtek. A tisztek a gyógyszertárakban alkoholt fogyasztottak. Hihetetlenül gazdag föld ez.
Santa Maria, 1917. november 18.
Tegnap a Cornelli csúcsán voltam. Megszemléltem, mint lövi tüzérségünk a hegyeket. Közben zavar állott be, mert a saját trénjeinket is lőtték! Hubert kapitány is meghalt. A világ pedig a becsületre és kitüntetésekre gondol! Sok olasz megadta magát. A mieink lemészárolták őket! Még a gyomrom is fölfordult a kegyetlenség láttán. Még a becsületről alkotott fogalom is megdől bennem.
Rocca, 1917. december 17.
Egész nap két harmincésfeles lövöldözött. A támadást elfújta a hó, de az éjjel még lesz, azt mondják. A mi ezredünk már egy hónapja pihen. Sok helyütt jártunk. A megbékélés reménye tartja bennük a lelket! A lakosság erre sokkal büszkébb, mint Troppa körül. Ott borral és almával kínáltak, bátorítva: A Roma! Rómába!
Homec, 1917. október 27.
Átkeltünk a holdfényben csillogó Krna csúcsán. Az olaszok fejveszetten menekültek. Mindent itt hagytak: cipőt, fehérneműt, fényképezőgépet. Pokrócba csavarodva aludtunk. Másnap ereszkedtünk lefelé. Az úton elszórva értékek: fegyverek, pecsenyéskonzervek, kávé. Számunkra csak hírből ismert cikkek! Drzsnica felé menttlnk Kobaritba. Itt már elhagyott autókra, kerékpárokra, távbeszélőkre akadtunk. A katonák állandóan ettek és a hátizsákjukat tömték.
Tarcento, 1917. október 30.
Nehéz út volt. A hidakat lerombolták és éjnek idején mocsaras területen kellett átgázolni. Ilyenkor egyik kellemetlenségből a másikba kerül a katona. A megpróbáltatás óráiban a kétségbeesés vesz erőt az emberen. Tegnap Molmentben maradtunk. Ilyen bőséges ellátás még békében sincs nálunk! A lakosság elmenekült, a katonaság pedig embertelenül fosztogatott. A házak ajtaját feltörték. Szívet tépő látvány, mint repül ki az ablakon hol itt, hol ott egy-egy varrógép, ágynemű, szék, asztal... Gondoljunk saját szüleinkre! Milyen érzéssel hagynák el házukat és engednék át egész életük kuporgatott szegénységét a megvadult katonák rombolási és rablási szenvedélyének? Elrettentő kép a háborúból...
Bolzano, 1918. február 14.
Társaságom: bor, pálinka, füst. Igazán nem nekem való környezet. Istenem, szállj le hozzám és taníts önmegtagadásra!
Villago Feltre közelében, 1917. április 25.
Olvasom az olasz lapokat. A háború minden tragédiájával tisztában vagyok. A nemzetek fölfogása azonos. Ausztria, Németország, Olaszország elég elszigeteltek és tetszésük szerint cselekszenek. Az erények és hibák ugyanazok. Az olaszok el akarják hitetni a néppel, hogy milyen hősök! Unos-untalan az ellenséges erők gyengeségeit és hibáit szellőztetik. Tárgyilagosságról szó sem lehet. Reklámozzák a trónörököst. Ez is csak üzlet! Nálunk sincs máskép. Az olasz asszonyok (magam nem tapasztaltam) nem válogatósak. A mi tisztjeink sem restelnek így viselkedni az anyákkal és leányokkal szemben. Egyiket sem lehet mentegetni. Nem tudom, milyen jövő vár e népre? Otthon talán megőrződött a tiszta leánytípus. Ha igen, akkor teljes erőnkből törekedjünk megőrzésére. Az antant-repülők röpiratokat dobáltak állásainkba. Nagy a felfordulás.
1917. július 3-án így ír anyjának:
„Ha tovább is így játszanak az emberi élettel, a katonaság megtagadja az engedelmességet.” Apjának írja: „A nyugati front hírei nagyon érdekelnének. Új ágyúink valóban a technika csodái, de a világ minden ágyúja sem menti meg az erkölcstelen nemzetet. Hiába erős Németország, össze fog roppanni. A megsértett erkölcsi törvényen még az ágyúk sem segíthetnek!”
Monte Fontenal, 1918. május 7.
Május királynőjének hónapja. Taktikai tanulmányokba kell merülnöm. Rabszolgaság! A messzelátómmal kémlelve a tájat, nyolc dolgozó olaszt vettem észre. Mondom a főhadnagynak. Azonnal beléjük lövet. Egy meghalt. A találat után szüntelen nevetett. Miért e nagy öröm? Így megy a háború: kinek sport, kinek szórakozás, kinek szenvedés. A legtöbbnek halál!
Fontenal, 1918. május 16.
Kézigránátokkal dobálódznak. Mi pedig propagandairodát állítottunk föl forradalmi eszmék terjesztésére az olaszok között! Szörnyű az életem! Akaratom elpuhult; a gyomor embere lettem.
Fontenal, 1918. május 20.
Ablakom alatt egy vérbeborult szakácsot vittek el. Pokróccal takarták be, de véres, összemarcangolt, eltorzult arca kilátszott. Az élet misztériuma: vérbe-borult arc. Ádámtól a mai napig milliók estek át ezen a tragédián és még sok millió embernek kell még keresztülesnie! Fennjártam a Fontana Secchin az állásainkat megtekinteni. Fenn minden olyan szép, mint egy nagyvilági fürdőhelyen. Gyönyörű kilátás a hóval födött Dolomitokra, a Meletára és Pasubióra. Azt mondják, hagy derűs időben látni a tengert és Szent Márk templomát.
Fontana Secca, 1918. május 28.
Feltettem magamban, hogy nem iszom vizet; mégis ittam. Gyönge vagyok. Nap-nap után rosszabb leszek. Jobb meghalni, mint a szenvedélyek játékszerévé lenni. Népünk otthon éhenpusztul. A környező hegyeket figyelem. Mindenütt kavernák szája tátong. Állandó ágyútűz. A megfigyelők igen jól működnek. Általában mindenki keményen dolgozik. Az olaszok is hihetetlen erővel dolgoznak. Azt mondják, hogy az utóbbi hónapban a környező hegyeket keresztül-kasul fúrták. Állítólag június 15-én kezdődik a nagy offenziva.
Fontana Secca, 1918. június 1.
Messzelátón érdekes szemlélni az olaszok kétségbeesett munkáját. Most az 1489 méter magas Monte Meatét ássák, fúrják. Solarolon azt vettem észre, hogy az olaszok zöld pellerinbe öltözve szállítanak valamit. A távolból a sisakos fejek akkorák, mint egy fél dióhéj. Rengeteg töltény érkezett. Tüzéreink több oldalról lövik őket. Tegnap láttam a tengert; a tengeren árnyszerű hajókat és tüneményszerűen talán Szent Márk kupoláját.
Fontana Secca, 1918. június 8.
A Grappán vezető szerpentinúton sokszáz olasz dolgozik. Minden reggel a kápolnánál gyülekeznek és lassan mindenki a maga munkahelyére lopakodik. Később látni őket a hegyoldalon mászni. Lovak, gépfegyverek, ágyúk: mindez a haza védelmére. Úgy hírlik, hogy 11-én megkezdődik a nagy offenzíva. Mi is állig fegyverkezünk. 42-es és 30.5-esek végeláthatatlan sora. Azt mondják, hogy az olaszok nagyon félnek a gáztól. Talán nincs igazuk? Katonáink nyúlra vadásznak és már látják – éhségtől lázas szemükkel – mint repül a szájukba az olasz kenyér és konzerv. Vajjon sikerül-e a támadás? Istenem, védj meg minden könnyelműségtől; add szent kegyelmedet. Szüleimnek adj egészséget és nem lesz megelégedettebb ember nálam!
Fontana Secca, 1918. június 13.
Holnap támadunk. Nekem a 110-ik ezredet kell irányítanom. Éjjel kezdődik a pergőtűz és arra számítunk, hogy délben a Meatén leszünk ...
Stalla Secca, 1918. június 19.
15-én reggel kezdődött a pergőtűz. A Fontana Seccán villannyal kivilágított kavernában voltam. Beau ezredparancsnok és társai kártyáztak. A sorsdöntő történelmi esemény, a sebesültek jajgatása, haldoklók hörgése nem érdekelte őket. 3 órakor kimentünk. Minden pillanatban villámszerű fényesség cikázott végig az égen. Minden dörgést visszhangsorozat adott tovább. Megrázóan, lenyűgözően szép volt ez a véres, hajnal. Kissé feljebb mentem s a gránátok felvillanását és lecsapódását figyeltem. Az olasz állásokból világítórakéták szálltak föl méltóságos nyugodtsággal. A hangverseny reggel 7-ig tartott. Az olaszok a legkülönbözőbb kaliberű fegyverekkel válaszoltak – meglepődésünkre! Ugyanis azt gondoltuk, hogy a gáz végez velük. 7 óra 40 perckor befejeződött a pergőtűz és 10 perc múlva jött a jelentés, hogy a miénk Solarol, később pedig Sallon. Fél óra múlva érkezett a hír, hogy Boroevics átlépett a Piáven. A mi századunk ment utána ... Jöttek a sebesültek: olasz tisztek, közkatonák. De súlyos a mi veszteségünk is, mert az olaszok meglepően jól védekeztek. Tüzérségünk nem talált bele az olasz állásokba. Rohamcsapatunk elfoglalta 70 emberrel és 4 gépfegyverrel Solarolt. Mivel újabb gyalogosok nem érkeztek, 20 emberünknek kellett védekezni az olasz túlerő ellen. Végül is meghátráltak. Visszatértek a rohamosztagok. Erős, határozott emberek, rettegés nélkül mennek a halálba. Csodálatos a mi népünk, csak vezető emberei volnának. Itt feküdt egy súlyosan sebesült olasz tiszt; állandóan jajgatott: Quanto male! Talán egy órahosszat is jajgatott. Megparancsoltam, hogy vigyék a legközelebbi segélyhelyre. Sohasem fogom elfelejteni hálás pillantását, véres kezének szorítását. Gyönyörű férfi volt. Az olaszok hadállása tele van hősi halottainkkal. Kiállhatatlan bűz. Állásaink szűkek, mélyek, rendetlenek, a fekvőhelyünk vizes.
Solarol, 1918. július 16.
Elmúlt a nagy offenzíva. Az olaszok egészen felszorultak a csúcsra; már menekülésre gondoltak. Katonáink valóban hősök! Vidámak, dalosak, mintha meg akarnák mutatni a világnak, mit tudnak.
A magasztos természetben
Iván természetrajongó, a fronton éveken keresztül a szabad természetben élt. Ha csak tehette, élvezte szépségét, gyönyörködött benne és mindenben Isten titkos kezét kereste. De beszéljen ő maga:
Graz, 1916. március 18.
Ma reggel elragadó volt a hajnal: átlátszó, tiszta bárányfelhőkkel ékes. Az ember örömében a madárral dalba kezd. Mától kezdve azon leszek, hogy elmerüljek az éjszaka szépségének szemlélésébe is.
Graz, 1916. március 29.
A Schlossbergen Gullivernek éreztem magamat. Úgy tűnt föl, mintha a házak gyufásdobozok, a villamosok játékszerek, az emberek pedig hangyák lettek volna. Törpék birodalma. És ezek veszekednek, számonkérik egymás cselekedeteit, egymást vádolják, az orrukat fennhordják! Nevetséges! Alávaló emberiség!
Szlovén-Biszlrica, 1916. április 6.
Ha nem vagyok nagyon fáradt, a természetben gyönyörködöm. Milyen szép! A cseresznyefák fehérbe öltözött menyasszonyok. Mennyit tanulhatunk tőlük! A művészetnek sem szabad praktikus érték nélkül lenni. A cseresznye élete minden megnyilatkozásában szép, de táplál is! A művészetnek is legyen határozott célja. Maga a természet mondja, hogy a „1'art pour l'art” ostobaság. Van a természetben szépség határozott cél nélkül?
Szlovén-Bisztrica, 1916. június 17.
Alig tudom elhinni, hogy zöld völgyben, egy helyes stájer faluban vagyok. A keleti és nyugati dombok szőlővel teleültetve. Északon távolbavesző hegyek, apró templomok díszítik a tájat. Csönd. Csak a tücskök muzsikáltak és a pocsolyában néha megszólalt a békák tárogatója. A szürke felhők sárgába öltöztek. A német és szlovén templom farkasszemet nézett egymással. Igyekeztem lélekben elmerülni, megérteni az ünnepi csöndet, a színek harmóniáját és az ismeretlen fellegeket. Megcsendült a kis harang a szlovén templom tornyában, utána a többiben is, mintha figyelmeztetni akarnának egy felsőbb világ létezésére.
Seewiesen, 1916. november 23.
Nem akarják ezek a modern emberek elhinni, hogy a világűr szédületesen nagy és igézően szép; hogy elgondolója mindennél nagyobb! Hogy ők meghalnak, eltűnnek, szerelmükkel együtt ...
Seewiesen, 1916. december 17.
Szeretem nemzedékemet, mert sokat szenvedett és ráeszmélt, hogy az élet nem játék, hanem küzdelem. Szeretem őket, mert átelmélkedték az élet fogalmát. Az új nemzedék mélyebb gondolkodású. Az ember nem a véletlen szüleménye. Minden célzatos és kiszámított. Az ember járkál ebben a „csodában” ahogy Carlyle mondja, gyönyörködik a végtelenben és a legkisebb dolog magasztossága alázatos imára kényszeríti.
Zingarella, 1917. április 26.
Ha az ember halálos veszedelemben forog, csak ebből a szemszögből vizsgálja a természetet. Csak a legyőzött természetben gyönyörködhet, csak abból meríthet lelki hasznot. Ez a gondolat a psychologiai alapja a kultúra megértésének. Míg az ember barlangban élt, a létfenntartásért küzdött és örökös életveszedelemben forgott, nem vizsgálhatta a természetet a bölcselet szemszögéből. A lélek kultúrájára csak akkor jutott idő, amikor az életszükségletét könnyen tudta fedezni. A nemzeteknek anyagilag jól kell állniok, ha a kultúrájukat fejleszteni akarják.
Zingarella, 1917. június 4.
Cuca csúcsáról a mélybe néztem. A völgyben kis város. Közepén kicsiny templom. A templom a kultúra központja és kicsúcsosodása. Odahúz a szívem: megkívántam az embereket, a munkát és az imádságot. Az üres városban a hit szimbóluma a templom, rendületlenül áll. Memento minden ember számára. Itt a golyók süvítenek, de katonáim, velem együtt, vágyakozva néznek le a békés völgybe. Mindannyian a háború ellen vagyunk, de nem mer senki sem szólni!
Incin, 1917. december 25.
Az első karácsony szüleimtől távol. A természet olyan misztikus, mintha a szentestét ünnepelné. Az eget ködfátyol vonta be, a hold rávilágít; ez a fátyol meg-meglibben a hegyek ormán.
Col Alte, Belluna mellett, 1918. augusztus 23.
Az ittlét gyönyörűség. Elragadóan szép a természet. Az asztalomon illatos virágok. Mindenütt a színek orgiája, a nap szikrázó sugárkévéje, a nyár üdesége. Minden olyan, mint egy szép álom. Vagy talán a kavernában töltött életem volt rossz álom? Hála Istennek, kiszabadultam belőle. Végre jó hírrel örvendeztethetem meg a szüleimet.
Művészet, élet és vallás
Iván a fronton állandóan kritikus szemmel olvas, de a naplóján még észrevenni a könyvek hatását. Ellenőrizte saját véleményét és a könyveknek a saját világfölfogására való hatását. Kedvelt olvasmánya a Faust.
Seewiesen, 1916. december 17.
Kedves Faustom, ha még sokkal többet tanultál volna is, utadon nem jutnál el a dolgok lényegéhez! Faust munkája csak az agyvelő technikája; de ezen az úton is el kellett volna jutnia az istenség fogalmáig, bár ez csak üres theoria lett volna. Goethének a frontra is el kellett volna küldeni Faustot, innen talán mélyebb életszemlélettel tért volna vissza. Könnyű az öngyilkosság, de nehéz: szenvedni és belátni, hogy a fájdalom, a háború, a történelem és a haladás alapfeltétele. Tudni kell, hogy a gyötrelem sokakat emelt föl a trónra és vetett le onnan. Itt megtudjuk, hogy Krisztus halála mutatta meg az emberiségnek a szenvedés értelmét. Ezt a bölcs Faust is megérthetné.
Monte Rasta, 1917. szeptember 17.
„... Et contristatur anima mea usque ad lacrimas, quandoque etiam conturbatur de se usque propter imminentes passiones.” Jörgensen szerint ezekben a pillanatokban a költő elveti tollát, a festő széttépi vásznát. Ezek azok a rettenetes pillanatok, amikor az ember nem tudja, miért él; minek a munka; minek a hivatás, a művészet és mindaz, ami az embernek kedves. Valóban érdemes-e tanulni, irodalommal foglalkozni, ha van értékesebb dolog is ezeknél? Súlyos pillanatok azok, amikor az ember elveszti az összeköttetést a kozmosszal. Munkája olyan, mint a pusztában eltévedt vándoré. Nem tudja megérteni, hogy mi köze a társadalomnak egyéni vergődéséhez. Keserű dolog, amikor a Szentlélek visszahúzódik és a lélekre a sötétség átka szakad. Ilyenkor a Faust és a modern ember kétségbeesik. Természetesen a bölcselet, hittudomány, orvostan nem lehet öncélú, hanem az igazsághoz kell vezetni. Az ösztönélet, Faustom, csak szélmalomharc. Ezért közeledik a végén Faust is az igazsághoz. Faust praktikus életpályát választott és nem művészit. Az utóbbi psychologiai alap nélkül lett volna. Goethe ugyanis nem jutott el az istenség fogalmáig, pantheista volt. S mint ilyet, nem elégíthette ki a művészet. Mi köze ennek a pantheoshoz? Más szóval, a pantheista az utolsó „miért”-re nem tud válaszolni. A természetet lemásolni vagy megvetni? De az még nem az utolsó „miért”? Faust maga is bizonyítja, hogy ez nem lehet a tudomány célja. Ugyanez áll a művészetre is. Lehet-e a művészet öncélú? Vajjon egy következetesen gondolkozó festő nem dobja-e el az ecsetét? Csak azért, mert kielégülést találok benne, nem lehet dolgozni! Ez az élvezet is kielégül. Tehát Faust vonzódása ellenére sem léphet művészi pályára, mert Goethe nem jutott el az istenség fogalmáig. Megelégedett a praktikus munkával és a jócselekedetek gyakorlásával. Ha Goethe jobban elmerült volna, eljut Istenig és Faustot boldoggá tehette volna a művészet. Ekkor lett volna csak igazán értékes a mű! Ekkor megértette volna Faust, mire jó a bölcsészet, a jog, a művészet: Isten nagyobb dicsőségére!
Szlovén-Bisztrica, 1918. június 12.
Az élettel is törődnöm kell, hisz több a költészetnél. Erre a következtetésre Chamberlain: „Grundlagen des XIX. Jahrhundert”-jét olvasva jutottam el. Ha Chamberlain nem is egészen alapos, de a gondolatai pompásak. Azt mondja, hogy a történelem a hősies személyek sorsa, akiknek erejük volt környezetükből kiemelkedni, a balvéleményeket lerázni és egy magasabb ethikát teremteni. Az ő küzdelmük a test ellen, a százados tradiciók ellen sokmillió embert meghódított és mélyebb lelkiségre törekvővé tett. Ez adja a költészetet a mindennapi életnek. Mi nem akarunk formai költészetet, amely csak a szépet és összhangot szemléli. A költészetnek az élet tüzén kell átmennie, mindent összhangba hozva és elvezetve a nagy kérdésig: „Miért és honnan?!” Maeterlink „Kék madarát” olvastam. Sajnálom ennek az embernek nagy igazságkeresési lázát. Miért keresik a messzeségben, amikor mellettük áll a kereszténység! Keresztény művészet sohasem írhatna ilyen művet, mert kész világnézet áll rendelkezésére, csak bele kell mélyedni és föltárni szépségét. Ha egy modern művész valóban belemélyedne ebbe a műbe, arra a következtetésre jutna, hogy a „Kék madár” az isteni szeretet. Számára csak egy út nyílna: megtérni. Műve szerkezetileg hasonlítana Maeterlinkéhez, de keresztény volna és valóban művészi értékű. A háború véres valósága visszazökkentette Ivánt a reális világba. A költészetet alárendelte az életnek. Tovább is jutott: a költészetet a hit és az Egyház szolgálatába állította. Ez ugyan nem ment egyszerre.
Seewiesen, 1916. november 26.
Holtan rogyott össze mellettem egy katona. Áldozni voltam és rádöbbentem, hogy a történelmet vérrel írják; és minden kultúrérték a szenvedés gyümölcse. A szenvedés mentette meg az embert az elkorcsosodástól. Aki meg akarja érteni a kultúrát, annak lelkileg és testileg szenvedni kell. Kimondhatatlanul nehéz! A szobában ülő theoretikus urak tagadhatják Istent, gúnyolódhatnak a hívőkön, de lépjenek az élet forgatagába, szenvedjenek és azután nevezzék a szentmisét ostobaságnak. Mégis a mi kínjaink, Krisztus szenvedéséhez és az örökkévalósághoz mérve semmi!
Szlovén-Bisztrica, 1916. július 19.
Köröttem néma csönd. Magam is nyugodt vagyok. Hosszú imában szeretném kérni az Urat, hogy szakítsa ki szívemből a mulandóság utolsó szálát; semmisítse meg bennem az állati önzést. Milyen szegények, akik néha nem lehetnek egyedül, mert az élet forgatagában piszok és sár ragad rájuk. Észrevétlenül a mulandóságnak kezdünk élni! Nehéz gazdagnak lenni, mert a szűkölködőknek adni kell. Lelkem mélyén viszont önzés lappang, amely gyűlöli a kérni merészkedőket. Valóban förtelmes. Igaz, az élet több, mint az irodalom és a művészet. Számunkra az élet mindennek a forrása. Milyen boldog vagyok, ha szabadulhatok a napi gondoktól és elmerülhetek a makrokozmos és mikrokozmos szemléletében. Minden él, mozog. S én, a termés alatt roskadozó őszben, haragszom mindazokra, akik kérnek tőlem valamit. Istenem, tisztíts még engem, teremts belőlem embert, hogy ne legyek tovább posványban lakó fölfuvalkodott béka. Ha arra gondolok, hogy árnyékvilágban élünk, a legjobban magamon csodálkozom. Ha este lefekszem és tekintetem belefúródik a sötétbe, úgy érzem, üresség kong bennem. Mindig jobban elmerülök és keresem, de magamban nem tudom fellelni. Határozatlan vagyok és az Ostya után vágyom. Elmém elmerül az álom tengerében, de a vágy tovább fűt. Az ajkam fölnyílik. Vele szeretnék egyesülni. Nagyságát föl sem tudom fogni. Olyan tökéletlen vagyok. Igaz, igyekszem a helyzet ura lenni. Le kell mosnom a reám tapadt sarat. Az élet elmúlik, a test elrothad és az a lelkiség, amelyet most alig érzek magamban, óriássá nő és megtelik fényességgel.
Mürzzuschlag, 1916. augusztus 15.
A szenvedés, a betegség vagy tán a társaság hiánya okozza, hogy nem tudok szívből nevetni? Végtelenül szerencsésnek érezném magamat, ha gyermekként tudnék-sírni, nevetni, lelkesedni. Az élet problémája az utálatig kínoz. A vallásban szeretném megtalálni örömömet, de nem sikerül. Korán keltem, elmentem megáldozni és igyekeztem e nagy titokba belemerülni. Talán sikerült. Ködbeveszőn láttam a nagy törvényeket és a mindenség Mozgatóját, a Madonnát. Közelemben éreztem az ostyában Rejtőzködőt. Vágytam, hogy kolostorba vonuljak, nem valósult meg. Állandóan nyugtalan vagyok, valami olyat szeretnék tenni, ami kielégít, békét hoz a szívembe. Most csodálkozom, hogyan tudtam annyira lelkesedni a művészetért. Az egész mintha önámítás lett volna!
Zingarella, 1917. április 20.
„Olyanok is vannak, amelyek a tövisek közé hullanak. Ezek azok, akik az igét hallgatják, de a világi gondok, a gazdagság csalárdsága és egyebek megkívánása belopódzván, elfojtják az igét és gyümölcstelenné lesznek.” (Márk. 4, 18-19.) E szavak rám vonatkoznak. Lelkesedem a művészetért, minden áldozatot meghozok érte s még a lelkiéletemet is odavetem, pedig az utóbbinak kellene az élet alapjául szolgálni. Minden egyéb csak olyan, mint testen a ruha. Túlságosan elmerültem a világ élvezésében és nem számolok azzal, hogy csak vándora vagyok a világnak. Holnap a katonáim keresztjét segítem vinni...
Campo, 1918. március 25.
Apámmal az egyik zágrábi kávéházban ültem és szemléltem a szenvedés, a szükség nélkül élő embereket. A látottak egy regénytrilógia gondolatát vetették föl bennem: 1. A kultúrember a test fölé emelkedett, de úgy, hogy minden vágyát kielégítette. Igy, megszabadult a test gondjaitól s nagyon kiművelődött. Gondoljunk csak a sok érzékien kifinomult emberre. Kávéházban ülnek, újságot olvasnak unalmukban. Pedig az Istenen kívül minden csak unalmat szül s nem lehet elűzni újsággal, színházzal, mozival, alkohollal, regénnyel. Ha kiszárad a torka, a pincér italt hoz; ha beesteledik, kigyúlnak a lámpák; ha eszébe jut, a villamos hazaröpíti. A legcsekélyebb testi vágyát is kielégítheti. Így a lelke függetlenné lett és bolyonghat a maga útjain. 2. Egy ilyen életet élő jogász kikerül a frontra. Micsoda ellentét! Azelőtt nem is tudott testéről és most: eső csapkodja arcát; ruhája lassan átázik; a hátizsák súlya alatt roskadoznak a vállai; a lábát feltöri a bakancs. S a csapat kíméletlenül tovább menetel. Nem bírja tovább. Leül néhány pillanatra. Tovább vonszolja testét. Valóban érzi, hogy van: lassan megmerevedő nyaka, roskadozó válla, kicserepesedett ajka, elernyedt karja, korgó gyomra, fájó dereka, ólomsúlyú lába. Kínosan vonszolja testét az az ember, aki még a halottat kísérő bús zenét sem hallgatta szívesen. Folyton csetlik-botlik. Az orrát megcsapja a kibírhatatlan rothadás bűze. Rémülten kérdi önmagától: miért mindez? Megszólalnak a fegyverek és körötte rendre hullanak az emberek. Hallgatni kell a sebesültek jajgatását, a haldoklók hörgését, a diadalra rohanók ordítását, a védekezők kétségbeesett biztatását. Miért mindez? Hová jutok ezen az úton? Mi az élet? Csak a halál valóság? Keresztül gázolnak majd rajtam is? És a föld tovább forog, a nap tovább süt, az emberek tovább küzdenek, mintha semmi sem történt volna? Mintha nem is éltem volna? Vajjon van ennek célja? Igen, kell lenni. Miért félek a haláltól? Hát nem halt meg millió és millió ember?! És minden percben sokezer hal meg! És ez nem érdekel, egészen hidegen hagy? És miért nem mindegy, ha én meghalok? Talán én több vagyok, mint más? Mi az élet értelme? Itt a földön nincs válasz, mert közbejön a halál. Tehát a választ csak a halál után kapni meg? Nincs benne kereszténység, de végül is oda kell jutnom. 3. A háborúból hazaérkezve következtetéseket von le magának: az életet nagyobbrészt nem lehet a kávéházban tölteni. Mindig a szeme előtt lebeg az ember sorsa: amely nem élvezet és kényelem, hanem súlyos küzdelem. De miben is áll akkor a valódi élet? Abban, hogy a lélek független a testtől. Az első rész úgy oldja meg a kérdést, hogy mindent megad a testnek. Ez nem egyeztethető össze a második rész emberével, akinek az élete szenvedés, kompromisszumot kell keresni. Egyetlen megoldás az aszkézis. Aszkézissel az ember úrrá lesz a mulandóság felett. Csak a szükségessel szabad élni, mint a legszegényebb ember. A test számára a lemondás a megoldás. A lélekbe pedig a kereszténységet kell belevinni. Ezt az emberi lelket a kereszténység fejlődésén kell végigvezetni és az összecsapást a végső határig fokozni. Ekkor belátja, hogy az egyetlen megoldás, az aszkézis. Beismeri tehetetlenségét. Kétségbeesik: hová, merre? Gondolkozással, elmélkedéssel, szemlélődéssel, tanulmányozással eljut minden dolog centrumáig, amely körül a természet, a világűr és a sírontúli élet kering: az Ostyáig! A regény azzal a felfedezéssel fejeződik be, hogy az egész világmindenség a Bárány (az áldozat) körül, mint központ körül forog örök szabályos körökben.
Lelki megújhodása
A háború vérzivatara, szenvedése, halálfélelme az Istenhez emelték Iván lelkét. A fronti élet bizonytalansága és megpróbáltatása közepette életcélja lett: a böjt, az imádság, az akaratnevelés és az Oltáriszentség.
Szlovén-Bisztrica, 1916. május 10.
Sok minden átvillant az agyamon. Küzdöttem a test ellen, hogy az elmém szabadon egyesülhessen Istennel. Nehéz, örökkétartó küzdelem. Itt voltak a szüleim. Egy órára gyermeknek éreztem magamat. Azt tapasztaltam, hogy az isteni Gondviselés mindennek értelmet ad, még a katonáskodásomnak is. Ha ez nincs, anyám sohasem tér Istenhez. Igy leghőbb kívánságom teljesült. Még apám is azt mondta, hogy a gyönyörű természet láttán az imádság érzelme szállta meg! Igaz, sok még bennem a modern gondolkodás viszássága, de majd eltűnik ez is. Istenem, köszönöm, hogy ennyi örömre méltattál! A lelkem feléd emelkedik. Szinte emberfölötti erő feszíti keblemet, ki szeretne törni és hozzád repülni!
Szlovén-Bisztrica, 1916. július 23.
Őrt állok. A jobb tölténytáskámban egy éles töltény; a bal egészen tele. Képes volnék valakit agyonlőni? Benn a szobában kikötöttek egy kerekarcú, savószemű, sárgabajuszú oroszt. Kínjában azt hajtogatta, hogy Oroszországban nincs ilyen büntetés. Micsoda kegyetlenség! Az előbbi századok sokkal műveltebbek voltak, mint a mi kultúrvilágunk. Miért vetik a szemére a katolicizmusnak, hogy hittételek elfogadását követeli híveitől? A katolicizmus ennek ellenére is megbecsüli a más fölfogását is és megérti az igazságot kereső embert. A modern Európa pedig a lélek zsarnoka!
Banyalúka, 1916. szeptember 20.
Nagyon zaklatott az életem. Az idő gyorsan múlik. Még gondolkozásra sincs időm, annál kevésbé írásra. Szombaton gyónni voltam. Másnap nem mentem el áldozni. Mennyi zavar van a lelkemben! Közben Hamsun ,,Éhség”-ét olvastam, erotikus fejezetei nagyon rosszkor jöttek. Sokszor felkeltette bennem az érzékiséget. Olyan könyvet kellett volna olvasnom, amely nem zavarja meg a lelkem nyugalmát.
Pécs, 1916. október 22.
Nem tudom elképzelni, hogy valamikor gépember legyek. Enni, inni, aludni, cél nélkül lődörögni a világban. Az alkotás vágya ég bennem. Az egész életre lekötő munka kellene! Keresem a másik világot és az átmenetet ebből a világból abba a másikba. A világban látom, mint élnek és mozognak a semmiből lett hatalmas és kicsiny testek. Ilyenkor elfog a pokoltól való félelem. Úgy érzem, hogy a földi élet csak átmenet abba a világba, amely bennem forr. Most alig sejtem azt az igazi életet. Mulandóságomról elmélkedve, nem érdekel az irodalom. Talán csak az aszkézis vagy a szerzetesi élet tudna kielégíteni. Hogyan lenne például kedvem művészi képet vásárolni, amikor annyi az éhező ember.
Seewiesen, 1916. december 17.
Magamnak és társaimnak figyelmeztetőül állítom: legyünk mindig létezésünk tudatában és éljünk komoly életet. A világűr nagy harmóniáját sohase bontsuk meg. A test élete nem élet. Az élet: a halhatatlanság! Ennek mélysége egyes pillanatokban még jobban kitárul előttünk, hogy megérezzük azt a másik titokzatos világot, amely mozgatja, irányítja a látható világot. Hogy belemélyedhessünk a másikba és még tárgyilagosabb szemmel vizsgálhassuk a földi életet, el kell fojtani szenvedélyeinket. Aki csak egy kicsit aszkétikus életet él, egészen másképp lát mindent és jobban észreveszi a bűn titkos, láthatatlanul fojtogató fonalát. Minél jobban átjárja életünket az aszkézis, annál tisztábban halljuk a lét misztériumára figyelmeztető hangot.
Zingarella, 1917. május 18.
A fülsiketítő lövöldözésben a barak állandóan remeg. Ezt is meg lehet szokni. Lövöldöznek-e vagy sem, megyek a magam dolga után. A szenvedés, a gyötrelem, a halál torz vonása ezrek arcán elsöpör minden mulandót és valósággal belénk szuggerálja az élet értelmét. Az ezredhez vezető utamon az a kis szenvedés, amelyet a félelem okozott, folyton ismételtette velem a Szentírás szavait: „Miért féltek kicsinyhitűek?” Miért is félnék, hisz ő végtelenül szeret, tudja, mi lesz velem! Tudja, mi szolgálja javamat: élni lesz-e jobb vagy felröppenni a magasba? Mit féljek, ha ő irányítja lépteimet? Élni kell, Őt dicsőíteni és nem reszketni! Mi az élet? A napokban egy katona feküdt mellettem; megfordult és meghalt. Mintha nem is élt volna! Hát mi lehet az élet célja? Engedni a szenvedélyeknek és élvezni? Miért olyan sürgető bennem a vágy a tökéletesség után? Miért mondja egy titkos hang: böjtölj, tagadd meg magad, légy Übermensch!
Zingarella, 1917. június 18.
Legénységünk nem fatalista, hanem Istenre bízta életét; addig él, amíg Ő jónak látja. Így gondolkozom én is. Csak arra kérem, halálom előtt bocsássa meg bűneimet. Ágyúdörgés, gránátok robbanása, fegyverropogás, repülők berregése, sebesültek jajgatása, haldoklók öntudatlan hörgése, halottak eltorzult arca: eleven történelem. S felette egy fehér jelenség lebeg: Krisztus. „Kardot hoztam a világra”: mondja Ő. Csak most értem meg e szavak képletes értelmét. Ezt mondja nekünk: ha nem követtek engem, ha csak magatokkal törődtök, ha nem táplálkoztok Testemmel, egyenetlenkedés és véres háború lesz mindig köztetek! Állandóan a fülembe cseng: „Kardot hoztam a világra.” De megvan az orvosság is: térjünk vissza az Egyházhoz!
Zingarella, 1917. június 22.
Az utolsó ütközetben elesettek közül huszat néztem meg. Ágakkal letakarva feküsznek; egészen jól látható a csonkaságuk. Fej, kar, láb nélkül hevernek. Az egyiknek kilóg pergamensárga lába. Ez az élet! Szentimentálisnak lenni gyöngeség. A megrázó valóság ezt kiáltja: Ne hagyd magad ember, győzd le a halált! Fölöttünk lebeg a fehér jelenség, Krisztus: „Aki bennem hisz, nem lát halált mindörökké!” Aszkézis, megalkuvás nélküli küzdelem, ez az egyetlen életmód. És ki él így? Az emberek látják ezt s mégis ösztönéletet élnek a halál torkában is! Ha megkezdődik a lövöldözés, elbújnak; ha vége van, gúnyolják egymást. Ki is volt gyávább köztünk? Magam sem vagyok különb! Hol vagyok az első keresztények hősiességétől? Méltatlan vagyok az Úr asztalához, mert a legkisebb áldozattól is visszariadok. Jól mondja Kempis: „A szentostyát készek vagyunk élvezni, de a kereszttől visszarettenünk.”
Monte Rasta, 1917. október 5.
Mikor jön el az idő, amikor nem kell enni és a legkisebb jócselekedetért küszködni önmagunkkal? Ah Ádám, nem fontoltad meg cselekedetedet! A test szöges ellentétben van a lélek törvényével. A megromlott természet áldozata a lélek. Mikor leszünk öntudatosakká? Mikor fogja a lélek megérteni a reális összeköttetést Istennel? Az áldozat és az Oltáriszentség az idevezető út. Az áldozás és a böjt ellenkező dolog: a böjt megfosztja testünket az élvezettől, az áldozás pedig kifejezhetetlen élvezetet nyújt és testünket istenivé alakítja át. Ki tudná megmondani, életben maradok-e vagy sem? Isten irányítja az egyesek és a népek sorsát. (S tudja, mi lesz nekem a legjobb! Hálás szívvel fogadom döntését. Szüleim szomorkodnak? Elmúlik az is. Hát nem siralomvölgye az élet? Milyen szerencsések azok, akik kolostorban élnek, áldozatot hozhatnak. Ott az ember nem a saját akaratát teszi, hanem parancsszóra cselekszik. A legjobb dolog lemondani énünkről és beleolvadni Istenbe... Csak azt ne kívánjátok, ti lelketlen emberek, hogy testvéreimet öljem! Megutáltam a mészárlást... Folyton ez lebeg a szemem előtt és képtelen vagyok elvont dolgokkal foglalkozni. Vallás nélkül a nemzet állatkert. A vallástalan emberek nem gondolnak a halálra, csak esznek, isznak, alszanak. A szenvedésben kicsinyhitűek. Istent okolják mindenért. Amióta katonáinkat láttam meghalni és a haldokló olaszok jajgatását hallottam, jobb lettem, mert beláttam, hogy az élet egyetlen erünkön keresztül elfolyik és beissza a föld. Az élet csak akkor ér valamit, ha szerzetesi lelkületre törekszünk. A háborús kitüntetés ostobaság. Az alázatosság, a jócselekedet és a hallgatás az egyetlen valódi érték a földön és a földön túl is... Szűzanyám, segíts!
Incin, 1917. december 25.
Karácsony. Még bűnbánatra sem volt időm. Vacsorára húst ettem! Még böjtölésemmel sem igyekszem beleilleszkedni a nagy keresztény harmóniába. Pedig társaim sorsa a Monte Assolonen sokkal rettenetesebb. Az útjukat fölfelé gránáteső borítja. Lehetetlenül meredek sziklák. Fönt állandóan tűzben lenni, szabad ég alatt aludni és éhezni. Azt mondják, hogy olyat még ember nem élt át! Minek tulajdonítsam lentmaradásomat? Talán szüleim imájának eredménye? Miért nem tűrhetek a többiekkel együtt?
Bécs, 1918. április 9.
Az élet minden és mégis újra az a veszély fenyeget, hogy könyvmoly leszek. A holnapi szentáldozásból erőt akarok meríteni a küzdelemhez. Az utolsó napokban hanyag, lusta, rendetlen, haragos voltam; sokat ettem, keveset imádkoztam és még kevesebbet szenvedtem! Így elvesztem a Vele való összeköttetést. Az irodalom és a művészet nem minden, hanem csak egy kicsiny része az ő országának. A földműves, a hentes, a cipész, az őr, mind a Nagykirály munkása. Nem az a fontos, mit dolgozom, – mert előtte minden munka egyenlő értékű, – hanem, azt akarata szerint végezzem. Mégis a legszívesebben irodalommal foglalkoznék. Ha anyám megtéréseért áldozatot kell hoznom, megteszem. Mert minden tudománynál fontosabb, hogy szeretteink ne éljenek Tőle távol. Miért ne tagadnám meg magamat? Könnyű a kereszténységről vitázni, Istenhez sóhajtozni, de praktikus katolikusnak lenni nehéz. Legyen meg mindenben szent akaratod, mert a földnek csak vándorai vagyunk és a valódi hazában nem kérdezik: tanár voltam-e vagy kőműves?
Mászlováre, 1918. december 20.
Szent szegénységben élni és nem törődni az étevezettel; mindent elajándékozni, embertársaimat nagyon szeretni és akkor magától szétoszlik minden félelem. Félelem az éjszakától, a farkasoktól, a sötétségtől, csak a benső rendetlenség bizonyítéka. Miért reszketsz kicsiny hitű? Én ébren vagyok! Mindig ébren vagyok, még akkor is, amikor te azt hiszed, hogy alszom. Biztonságban vagy a meleg szobában éppúgy, mint az erdőben ordító farkasok között. Miért félsz a haláltól? Hisz én égek az irántad érzett szeretettől! Azt gondolod, hogy elhagylak? – Tévedsz! Ha farkasok tépnének szét, ez is az én szándékom! S ekkor kevésbé szeretnélek? Ha tested el is rothad, te leszel!
Zingarella, 1918. február 17.
Az ifjúi lelkesedés lelohad. Tucatemberek színvonalára süllyedek. Valamikor azt gondoltam, hogy néhány nyelvet elsajátítok és ma annyit sem tudok franciául, mint régebben. Irodalmi kérdések nem léteznek számomra, csak az életbölcselet érdekel. A Szentírást, Szolovljevet, Peliccát tanulmányozom, mert az élet misztériumába szeretnék látni. Hogyan érem el célomat gyönge akaratommal? Félek kenyeret enni, mert a lelkiismeretem figyelmeztet: elég már! Mégis eszem! Tehát a magam akaratából lépek ki Krisztus misztikus testéből.
Cesara Bolsano, 1918. február 20.
1916 karácsonyán primiciázott Nino. Egy önkéntes társam engem is meghívott: Sokat ettem. Velem szemben egy trappista ült, alig evett. Akkor nem értettem meg, most már igen!
Bécs, 1918. április 9.
Régóta kínoz a pályaválasztás kérdése. Az irodalom és művészet érdekel, ha nem is annyira, mint régen. Kiveszett belőlem a fiatalos lelkesedés, hisz itt a földön csak egyideig vagyunk. Ennek az életnek csak azért van értelme, mert előkészület a másikra. Ez az egész emberiség sorsa. Ha elvégzem a bölcsészetet, tanár leszek és megnősülök. Véleményem szerint, aki befejezte tanulmányait, nősüljön meg vagy álljon az Egyház szolgálatába. Életszentségre törekszem. Imáimban kérem Istent, adjon erőt a küzdelemhez és az alkotáshoz. Könnyű így írni, de mint nős ember tudok-e majd időt szakítani a munkára? Nálunk a tanár igen alárendelt, rosszul fizetett ember. Nincs szükség penészes theoriákat előadó züllött tanárokra; ezekből van már elég. Anyámnak igaza volt, amikor félt ettől a pályától. De mit is kezdenék? Az idő elmúlt felettem és csak az irodalom érdekel.
Col Alte, 1918. augusztus 23.
Egyél minél többet – te magadba szerelmes ember – a jóízű kenyérből, finom szalonnából és igyál rá! Ez az élet értelme. Másokat példáddal akarsz vonzani és csak követelődző gyomor vagy? Ember, holnap meghalsz. A kenyér, a szalonna az asztalon marad és te eltűnsz a gyomroddal együtt! Ha már meg kell halnod, szabadulj meg a gyomor zsarnokságától, te gyáva kukac! Istenem, adj egekigérő erőt, hogy összemarkolva minden szenvedélyemet, kivessem magamból. Istenem, ereszkedj le hozzám, emberhez, mert jobb nem élni, mint így élni tovább. Emlékezzél a halálra, de a szalonna a sarokból mosolyog! Akinek a böjt ostobaság, nem tudja mit beszél. Böjt nélkül nincs lelki élet. Istenem, adj erőt, ha mindjárt legkedvesebb dolgaimat kell is föláldoznom érte. Ha már itt vagyok a földön, teljesen mindegy, hogy a lábam alatt csillag ragyog-e vagy a cipőmből kilátszik az ujjam. Legfontosabb a lelkem szabadsága.
|