A bécsi egyetemen

Iván a karácsonyt otthon töltötte, azzal a szilárd elhatározással, hogy nem tér vissza az akadémiára. Az ünnepek elmúltával bejelentette édesapjának, hogy bármely szakot jelöl is ki számára, szívesen vállalja, csak ne kelljen visszatérnie. Határozott föllépésére már az akadémiáról küldött leveleivel jól előkészítette édesapját. Apja szépen becsomagolta az egyenruhát és elküldte az akadémiának. Iván is hozott áldozatot, mert szülei kívánságára nem a bölcsészetre, hanem a jogra iratkozott be. Iván édesanyjával utazott Bécsbe.

Mivel Iván a reálgimnáziumban latint nem tanult, különbözeti vizsgát kellett tennie, de azért az egyetemre beiratkozhatott.

Mellesleg beiratkozott a bölcsészetre: festőművészetet, szerb-horvát, francia, német irodalmat, Dante-t, psychologiát, pedagogiát és latint hallgatni.

Iván Bécsben rakta le irodalmi, művészi, vallási tudásának alapjait. Bécsben a kisvárosi polgár megismerkedett a művészet és a nagyvárosi intelligencia istentagadásával és ennek súlyos erkölcsi következményeivel. Itt már-már meggyőződéses katolikus, de pontról pontra számonkéri meggyőződésének okait. Ez nem kételkedés, – ahogy maga is sokszor nevezi – hanem a vérbeli intellektüel természetes reakciója a maga körül viharzó modern istentagadásra. Ma már minden művelt fiatalembernek keresztül kell esni a hit és erkölcs krizisén. Ivánnál ez a krizis nem volt heves. Ha ezen keresztül esett, ha szíve trónját elfoglalja Isten, akkor majd egy cél lebeg szeme előtt: minél jobban megközelíteni Őt!

Jogi és latin tanulmányai

Első kötelességének tartotta, hogy levizsgázzék latinból.

„Nagyon szeretnék latinul tudni. Az irodalom megismeréséhez nagy szükségem volna erre.”

A tanulás nem ment valami könnyen; június végén írt dolgozata nem sikerült és a felelés sem ment fényesen. Ez alkalomból így irt:

„Mit szólnának a szüleim, ha tudnák, milyen gyöngén állok latinból?! Jobban sajnálom őket, mint magamat. A latin minden gondom és addig nem foglalkozom művészettel, míg hibámat helyre nem hozom. Most jöttem a colloquimról. Elégségest kaptam: igaz nem is ment valami fényesen. A rossz eredmény arra kényszerít, hogy a nyáron is latint tanuljak. Annyira meg kell tanulnom, hogy Liviust könnyedén olvashassam!”

Végül 1915 decemberében letette a latin különbözetit. Ez alkalommal írta:

„A latinvizsga elmúlt... A jezsuiták rendházában laktam. Reggel öt órakor harangoznak. Az orgona szól, énekelnek. Sok ebben a költészet. Most majd a franciával és a művészettörténelemmel foglalkozom. Szeretnék a jövő nyáron tökéletesen tudni franciául, hogy neki feküdhessek esztétikai tanulmányomnak. A művészet vonzza a lelkemet. Arra a következtetésre jutottam, hogy az embernek előbb meg kell vetni tudása alapját és csak akkor szentelhet időt kedves témájának; csak ekkor tud igazán elmélyedni és mindent fölfogni.”

Iván ebben az időben sem hagyott föl az irodalommal, csak háttérbe szorította, mert fontosabb kötelességek vártak rá.

„Most sokkal megelégedettebb vagyok, mint pár nappal ezelőtt. Legalább valami szórakozást találok új tanulmányomban, ha nem is elégíti ki. Az utóbbi időben sok pénzt költöttem könyvekre. Ezért megszüntettem a vásárlást. Goethét szeretném rendszeresen tanulmányozni, a francia lírát és époszokat, nyelv- és művészettörténetet, de nincsenek könyveim. Így kénytelen vagyok megelégedni kis könyvtárammal. A jog kínlódás, inkább bölcseletet tanulnék; ott tudnám, mit kell kezdenem. Jogász vagyok, de a bölcseletre járok. Nagyon szeretnék belemélyedni és az utolsó pontig mindent áttanulmányozni. Ha jövő hivatásomra gondolok, a hideg ráz; olyan szakon dolgozni, ahol az ember sohasem talál kielégülést. Tanár szeretnék lenni! Olyan szívesen nyitnám meg a gyermekek előtt a szépség titkait, lelkesíteném őket a hitért és a művészetért, magam pedig irodalommal foglalkoznék. Talán írnék is. Ez nem önzés, mert az ember szeretné a tudását másokba is átültetni!...”

Tanárairól így ír:

„Resetár nagyon szeretetreméltó; megkért, gyűjtsek neki régi bosnyák pénzeket.

Jurenkó ügyes előadó.

Jeruzsálem érdekesen beszélt az általános műveltség fogalmairól: mit kívántak a rómaiak, mit a görögök, a lovagok és mit követelnek ma a művelt embertől.

Iván Jeruzsálemnél colloquál psychologiából és ez alkalommal összehasonlítja a középiskolai és az egyetemi oktatás módját:

„Az itteni módszer pompás. Az ember egyénisége is fejlődhet. A középiskola alsó osztályaiban lemarháztak, nyelvtant és szerkezettant magoltattak és semmit sem tudtunk...

Becker tanár Rousseau „Helois”-járól beszélt. Azt beszélte, hogy vallási fölfogása akkor túlságosan forradalmi volt, ma pedig reakcionárius. Kissé furcsán hangzik. Becker dédunokája pedig Becker elveit fogja maradinak bélyegezni. Az emberek azt gondolják, hogy éppen ők érték el a tökéletesség legmagasabb fokát! Csodálom, hogy nem emelte ki az örök szépséget, pedig az igazi szép, a változások és mulandóságok ellenére is szép marad.

Ma pedig Chateaubriand-ról beszélt. Azt mondja, hogy nem érti meg. Igen, mert ő meggyőződéses katolikus volt. Elismeri tehetségét, de megrója... Azt mondta, hogy a Szentírás nem egyeztethető össze a tudománnyal. A hét napot, amely alatt Isten a világot teremtette Chateaubriand szó szerint érti és úgy véli, Isten megtehette azt is, hogy a sziklák olyannak tűnjenek föl, mintha már millió évesek lennének. Chateaubriand nem hittudós, Becker viszont egy ilyen megállapítás miatt egyszerűen kijelenti, hogy a vallás a tudománnyal nem egyeztethető össze!”

A francia colloquim után:

„Wurzbach tanár megtalálta az Achilles-sarkamat; dátumokat kérdezett Voltaire életéből. A többi könnyen ment. Nem ismerem a történelmet, pedig önmagában is és az irodalom szempontjából is fontos. Történelemtanulással erősítem majd az emlékezőtehetségemet.”

Művészet és irodalom

Iván sokat tanult és elmélkedett. Elsősorban az irodalom érdekelte, csak azután a festés, a zene, az esztétika. Ha regényt, verset, elbeszélést, drámát olvas, nem szórakozás vezeti, hanem komoly tanulmány.

Hogy milyen sokat olvasott, íme naplójából néhány följegyzés:

„Ibsen szociális összeütközéséről ír művészi hatás nélkül. Erről is gondolkodom, habár a művészet jobban érdekel.”

„Hauptmann: Die versunkene Glocke-ját nem érten egészen. Megvásároltam életrajzát és a „Natur- und Geisteswelt”-et és analizálom művét. A mű még nem kristályosodott ki egészen agyamban. Értékes dolognak látszik, de hiányzik belőle a drámai feszültség.”

Lessage elég realisztikus; főtörekvése a stílus. A psychologia hiányát nem pótolja élénksége.

Wilde: Dorian Gray-je önvallomás. Telve van ellenmondással. A költő elvei csodálatosak és sokszor gonoszak. A költő maga a cinikus Lord Henry.

Björnson szépen írja le a norvég tájakat, de részletezésében sok a hiba.

Lagerlöf Zelma finomlelkű, melegérzésű asszony.

„Lelki küzdelmem még nem fejeződött be és a végletek határait olvasmányaim jelzik: Szent Pál apostol levelei és Maupassant: „Une vie”-je. Jellegzetes műve a naturalizmusnak; még a végleges ítéletet nem mondtam ki róla. Ha ezt meg tudnám tenni, megoldódna számomra a szerelem, érzékiség, aktok és egyéb dolgok kérdése. Annyit megéreztem, hogy ránk, gyarló emberekre rossz hatással van. Kevés ember dicsekedhetik azzal, hogy rá az ilyen nincs hatással. Még Maupassant is ilyen érzelmekkel olvasná. A kérdés: szabad-e költőknek aktot leírni? A véleményem: nem! Itt még Goethe is elhallgatna. Én az egészet áttenném a tudományos irodalomba. Ebbe az osztályba soroznám Zolát, Dosztojevszkijt és még sokakat. De azért a végleges ítéletet, csak az elolvasása után mondom ki.

Végigolvastam. Nehéz tárgyilagos ítéletet mondani, mert először olvastam érzéki leírást. Jó hatása van e könyvnek? Nincs. A nemzés leírása nem tartozik a művészetbe. Helytelen az a felfogás, hogy a művészet az embert minden cselekedetével bemutathatja. A művészetre csak a szép tartozik. Az erkölcsöt tisztelni kell. Az életet nem szabad a maga durvaságával együtt lefényképezni, ahogy azt Maupassant teszi.”

Benson: A világ ura, csak művészi szempontból érdekli Ivánt:

„E könyv elolvasása után úgy tűnt föl, mintha filmet néztem volna végig. Mindennek pillanatnyi hatása van. Bensonnak az a célja, hogy bevezessen az antikrisztusi szakadások és lelki megrázkódások korába. El akarja vezetni az embert az önimádat szakába. Sok szereplő nem elégít ki, például Mábel. A rettenetes küzdelmet a hit és a hitetlenség között jobban ki kellett volna hangsúlyozni. Az egész regényen át csak Percy lelkére irányítja figyelmét. Ez is fontos ugyan, mert jelzi az új regényt: a katolikus regényt. Percy lelki életét, különösen imádságát és elragadtatását szépen írja le. Benson könnyen jellemezte a vallásos Percy-t, mert maga is lelki életet élt. De miért nem mélyedt el Olivér lelkében? Nagyon érdekes lett volna az aposztata lelki világát leírni. Ez a regény egyik hiánya. Benson a bűn egyik fontos előidézőjét az érzékiséget, kihagyta. Ez fontos mozzanat egy aposztata lelkében. A szabadkőművesek nem vétkeznek a hatodik parancs ellen, legalább is a regény nem tesz róla említést. Az antikrisztuskorabeli ember pedig túlérzéki lesz és bűnét bölcselettel próbálja majd igazolni.”

Iván szorgalmasan hallgatja a színházban előadásra kerülő értékes műveket. Az előadásokra lelkiismeretesen előkészül és az esteleges odavágó problémákon is átrágja magát.

Goethét azért szereti, mert nem személyesíti meg az ostoba szenvedélyeket, a könnyelmű szerelmet, a hűtlenséget, hanem nagy érzelmi rengésekről és küzdelmekről ír.

„Iphigenia a maga mélységében legjobban Parsifalhoz és Fausthoz hasonlít. Az üdvözülés műve ez. A tiszta emberiség megváltásáról van benne szó. Euripides és Goethe Iphigeniája között hatalmas a különbség... Ugrás az antik világból a keresztény világba... Iphigenia vallásosságát Goethe szépen rajzolta meg. A Dianához szóló imádságok bátran szólhattak volna a Szent Szűzhöz is. A forma és a mese klasszikus, de a kidolgozás keresztény.”

Itt megszakítja írását és kérdezi:

„Mit szólnának mindehhez a jezsuiták?!”

Maga is érzi, hogy túlságosan elragadta a művészet iránti rajongása. Valami folyton húzza, hogy mondjon le a világi esztétikai fölfogásról és szentelje magát teljesen a vallásnak. A krízis mind élesebb lesz. Iván a megoldást ájtatossággal és a művészet kritikai tanulmányozásával igyekszik pótolni.

Végignézi a múzeumokat és megszemléli a képcsarnokokat.

Az első képtár megtekintése után írja:

„Nem gondoltam volna, hogy olyan nagy művészek műveit találom meg itt, mint Raffael, Rembrandt stb. A XV. és XVI. századból származó képek nem voltak rám valami nagy hatással. Mindig ugyanaz a gondolat ismétlődik: szerelem és Jézus élete. A renaissance-ban nincs semmi lírai. Amikor kiléptem a képtárból, forgott velem a világ… Ennyi újat képtelen volt az agyam fölfogni.”

Később tanulmányai alapján helyesbíti fölfogását a renaissance-ról:

„Michelangelo-ról olvastam. Mindig csodálni kell a renaissance nagy emberét. Nemcsak nagyszerű kidolgozás, hanem mély tartalom is jellemzi.”

A beuroni stílusról sokat vitatkozik egyik barátjával. Sokszor eljár a képszalonba reprodukciókat nézni és vásárolni. Így gyűjtötte Iván a képeket élete végéig.

Tudta, hogy egyházművészettel foglalkozom és sokszor beszélgettünk róla. Egyszer mellesleg említette, hogy majd megmutatja gyűjteményét. Erre azonban sohasem került sor. Csak halála után láthattam meg. Valóban meglepett.

Bécsbe érkezése után még fokozódott rajongása az esztétika iránt:

„Végre teljesült kívánságom, eljöttem ide és beiratkoztam a jogi fakultásra. Imádságom a Szeplőtelenhez száll, hogy őrizzen meg tisztán e városban. Csak egy a célom: élvezni a szépet. Elsősorban a színházra gondolok. Pontosan készülök az operaelőadásra. Igyekszem belemélyedni a fönséges dolgokba.”

A költészet tükrében gondolkozik és vitatkozik a szobrászatról, a tánc történetéről, a szerelemről és ezt a következtetést vonja le:

„A szerelmet először Shakespeare-nél kell tanulmányozni. Ophelia és Hamlet hatottak rám leginkább; utána a bölcselőknél; végül embereken figyelem meg a szerelmet t. i. a jó és rossz embereken; s legutoljára önmagamon.”

Bécsi társainak szemére hányja, hogy egyoldalúak:

„Nekik a bölcsészet és a történelem minden; a festőművészet, a zene, a tánc, semmi. Ezek nem lehetnek jó tanárok és nem nevelhetnek egész embereket…”

Később ráeszmél, hogy az ő művészi világszemlélete is egyoldalú.

1916. február 24-én írja:

„Elviselhetetlen számomra az egyoldalúság. Meglehetősen értek az irodalomhoz. De mi ez? Nem elégít ki. Nem önámítás az irodalom? Hisz annyi más tudomány is van. És ki bizonyítja be, hogy ezek nem egyenlők a művészettel? Talán többet is jelentenek? A művészet nagyon önző: boldoggá teszi a vele foglalkozót, míg a többi tudománnyal az embertársainkon is segíthetünk. Lehet, hogy tévedek. Fontos kötelessége van az irodalomtudósnak: különbséget kell tennie a jó és rossz között és a jót mindenkinek ajánlania.”

Közben sokat foglalkozik egy horvát dráma megírásának a gondolatával.

„Az alkotás vágya feszül bennem. A lelkemet írásban szeretném föloldani.”

A természet rajongója

Iván már kiskorában szerette a szabad természetet, nem csoda, ha a poros Bécsből oly sokszor kivágyakozott. Kirándulásairól így ír:

„Lenn e két hegy között szép kis városka. Ezeken a hegyeken már jártunk. Fenn a szikla tetején álltam, letekintettem a mélybe, le a kanyargó országútra, szerettem volna, ha szárnyam támad és keringhettem volna kedvem szerint a mélységek fölött.”

„Gyönyörű nap volt. Egész délután jártam az erdőt, mezőt. Ibolyát találtam. Hazatérve beszélték, hogy olyan körmenet volt, amilyet még Bécs nem látott. Sajnálom, hogy nem láttam.”

Néhány nappal később:

„A város melletti parkban voltam. Ilyenkor dalol a lelkem. A hold művésziesen világította meg a fellegeket. Vízesés sustorgása, a víz ezüstös fénye, bódító virágillat... Na, de nem hozsannázok tovább, nem csodálkozom a Teremtő zseniálitásán, hanem munkára föl!”

„Vanino S. J. atyával sétáltunk. Élveztük a levegőt, füvet, fellegeket, virágot; minden olyan szép volt. Belefeküdtünk a fűbe és bódultan élveztük a természet pazar pompáját. Tetszik nekem Vanino; különösen amióta a horvát klubban hallgattam az Öröm-ről szóló előadását. Többek közt ezt mondta: A virágkehely az öröm forrása. Élvezni a természet szépségét, vidám lelket nevelni magunkban! Nagyszerű gondolat! Mindig vidámnak kell lenni, mert a vidámság szüli a lelkesedést és ez munkára serkent.”

Ivánnak szórakozás a vasárnapi programmja. Séta közben társaival beszélget Istenről, lélekről, küzdelmeikről és megvitatják nehézségeiket. Ilyenkor úgy érzi, hogy sokat dolgozik és keveset jár az Isten szabad természetében.

Nyáron Banyalúkára hazaérkezve, egyedül vagy barátaival sétál, kirándul. Szemléli az esthajnalt, a csillagokat, a fák árnyait, a Vrbász folyó tovarohanó hullámait és hallgatja a tücskök zenéjét.

„Sétáltam az országúton. A hold sarlója megjelent az égen. Körülöttem a hegyek fekete körvonala. A házakból itt-ott világosság szűrődik ki. Folytonos kutyaugatás az egész környéken. Visszafordultam és a csillagokat figyeltem. Az egyik zöldes színű csillag nagyokat pillogott. Körülötte kisebb csillagok. Úgy állnak egymás mellett, mintha valaki vékony fonállal összekötötte volna őket. A csillag tovább reszket... a hegy oldaláról letekintek és egy fekete táblát látok, ez a föld. Hunyorgó csillagok és a fekete föld. És mintha a föld is fonálon függne. Félő, hogy a fonál a következő pillanatban elszakad. A csillagok milliói, a föld, mind-mind rohan, forog, mozog, és mind olyan biztos a maga helyén. Valaki kormányozza. Dicsőség az Irányítónak, aki mindennek életet és értelmet ad! Mi emberek milyen kicsinyek, vagyunk. Mi is alávetjük magunkat a fölséges rendnek, mi is részesei vagyunk a hatalmas elgondolásnak.”

Az éjszaka, a titokzatos csillagfény mindig elbűvölő hatással volt Ivánra:

„Csillagok, miért szórjátok be fényetekkel az eget?

Majdnem megfeledkeztem rólatok, kedves csillagocskák! A ti külön világotok megmérhetetlen. Milyen könnyen megfeledkezik az ember az örökkévalóságról! Az éjszaka a valóságos nap, amikor Őt keresni lehet!”

„De mindennél sokkal szebb a Teremtő!”

Horvát egyetemi hallgatók egyesületében

Iván azon igyekezett, hogy résztvegyen a többi horvát fiúval együtt a Mahnics püspök által kezdeményezett mozgalomban. A katolikus irodalmi munkából is ki akarja venni a maga részét.

A katonai akadémián már előre is örült, hogyan működik majd együtt a hasonló gondolkozású horvát ifjakkal. Azonnal belépett az egyesületbe. Szorgalmasan eljárt a szombati összejövetelekre, mulatságokra és a vitákból is kivette részét. Leginkább az egyesület tagjaival barátkozott. Az összejövetelek után sokszor elmegy a többivel együtt a kávéházba, a beszélgetés vagy a vita folytatására. Egypár előadás nagyon megnyeri a tetszését. Ennek ellenére az egyesületi élet nem elégíti ki egészen. Nem helyesli egyes tagok könnyelmű életmódját. Nemcsak az ész és beszéd logikáját követeli meg, hanem a következetes életmódot is. A katolicizmus felfogásában mind egyénibb, mélyebb és praktikusabb lesz, ezt szeretné magában és másokban is egészen megvalósítani.

Iván egészsége

„Írok, de nem látom, mit. Nagyon szomorú vagyok a szemem miatt. Mi volna, ha megvakulnék? Isten ments! Szememmel alakítottain ki egész lelki világomat és elveszítsem?! A zene nem érdekel annyira. Igyekszem majd mindennap zongorázni és sok darabot fejből megtanulni, mert ki tudja?!... Mennyei Anyám, ki a költészet megtestesülése vagy, akiben minden örökszép, add, hogy tovább is élvezhessem a szépet!”

E szavakat, nagy girbe-görbe betűkkel írta naplójába. Egy idő múlva jobban érzi magát, de gyönge látása nem szűnik meg akadályozni munkájában. Fogadalmat tesz Szent Antalnak, hogy két hónapon át nem eszik kalácsot, csakhogy szemét használhassa. Ez alkalomból így ír:

„Fáradságos hosszabb ideig olvasnom, a szemem megfájdul és nem tudom a betűket megkülönböztetni. Imádkozom a Mindenhatóhoz és Szent Antalhoz: erősítsék meg látásomat, hogy munkámat nyugodtan végezhessem. Rengeteget akarok tudni. Sok modern ellenség fog fegyvert hitünk megsemmisítésére. Istenem, a szememet csak magasztos dolgok szemlélésére fogom használni, kérlek ezért, hallgass meg!”

Sokat panaszkodik a fogaira és az állkapcsára is. Valószínűleg már ekkor megindult a szörnyű halált okozó bomlás.

Lelki küzdelmei 

Ebben az időben Iván lelkét állandóan nagy kérdések háborgatják. Bécsben az első napokban ezt véli:

„A modern fölfogás elleni küzdelem befejeződött.”

Ez csak erős akaratának megnyilatkozása. Értelme ugyanis rámutat a keresztény igazság nagyságára s ezt akarja követni. De még tengernyi küzdelmen kellett átesnie, hogy megszerezze azt a benső nyugalmat, amelyet az utolsó években élvezett.

Hogyan vizsgálja hitét és igazolja önmagát?

„Az élet nagy kérdőjel. Gyermeki hitem napról-napra fogy. Kérdezem: az, amit eddig jónak tartottam, valóban jó-e? Mi az, hogy „valóban jó?” Létezik jó? Eddigi elveim nem balvélemények? Csak azt hiszem, amit látok. Este sétálok a parkban és minden padon emberpár ül. Valóság a nő és férfi vonzódása? Ezekre a párokra nem úgy tekintek, mint régen. Régen azt gondoltam, hogy jellemgyöngeség átadni magunkat a testi élvezetnek. Tovább nem vélekedhetem már így; bár amikor az akadémián közelről szemléltem, alávalónak és szennyesnek találtam. E tétel igazolására meg kell kérdeznem: van-e Isten? Mit értünk mi az Isten fogalma alatt? Létezése valóság, mert érzem magam körül. Jelenléte költőivé teszi az egész világűrt. Minden ember érzi egy felsőbb lény létezését. Tehát van Isten. És milyen az Isten? Lehet hozzá imádkozni? Erre a mi bensőnk tapasztalatokkal felel meg. Megsértem a szüleimet, utána sajnálom. Ez bizonyítja, hogy az igazságtalanság érzése bennünk élő valóság. És akit magunk körül érzünk, akinek a létezésére az ész következtet, aki felé a lélek törekszik: az maga az Igazság. Így jutunk el a személyes Istenhez. Hiszem létezését, még a kísértések legrettenetesebb óráiban is. Ha létezik Isten, akkor van életcélunk. Még csak egyre kell gondolni – amire az emberek nem szoktak – a halálra. Valakit nagyon szeretünk és meghal. Soha többé nem látjuk. Magunk is tele vagyunk vággyal és titokzatossággal. Egész lényünk központja az „én”, minden körülötte forog. Ez az „én" fölfogja a behatásokat, osztályozza és átéli; de egyszer csak meghal. Miért akkor mindez? Miért a sok gondolat, vágy, törekvés, ha kárbavész?! Ha a lélek nem önálló elem? Nem, ez nem lehet. Ha a természetben mindent olyan remek törvények rendeztek el, akkor kell, hogy örök életünk legyen a halál után. Igen, ebben az órában gyermeki hittel érzem. Mégis megmarad a lelkem mélyén a kétkedés, az utolsó Ádám kérdése: miért? És minden kétkedés ellenére hiszek, de nem elég csak hinni! Hitrendszerünk mutatja meg az utat, hogy ne vétkezzünk és ne dolgozzunk az igazság ellen. A hit adja a rendszert. Azt mondom: vagy katolikus vagy semmi! Meggyőződésem, hogy a katolikus vallás az igazi. Lélekben katolikus vagyok, de az ősember itt bennem, – a Faust, aki nem tud a nevelésről és a balvéleményekről, – a kétkedés mélységébe húz.

Elég ebből. Életemet bírálat tárgyává kell tennem, mivel a hitem a katolicizmusban meggyöngült, lelkesedésem ellankadt és ítéletem a körülöttem történő dolgokról élét vesztette. Amit magam körül szemlélek, nem tudom jó-e vagy rossz? Az emberek magukhoz ölelik a világot – ám tegyék! Kaptam egy pofont (az akadémián), mindegy, adjon más is! A világ olyan hitvány – halomra gyilkolja az embereket – legyen, csak ne az én bőrömre menjen! Az eszem azt mondja, hogy ez így nem helyes, de én mindezt – benső meghasonlásom következtében – átéltem. Itt az utolsó óra, hogy mindezt lerázzam magamról és gondoljak arra, aki értem a kereszten meghalt. Felocsúdok – itt a parkban – és látom, hogy a sok nő és férfi nem más, mint szép formába öntött szenvedély; ezek nem fölfelé törekvő lelkek, hanem állatok.

A szépségnek ez a negatív elve csak azért van, hogy belőlünk embereket alkosson. Arra fogok törekedni, hogy a nőben ne csak a szép test vonzzon. Szembeszállok az alacsony gondolattal és csak azt keresem benne, ami örök. Újra érzem, hogy hiszek a katolikus igazságban. Nem Vénusz kell, hanem Istenanya!”

Istenhez közel

Iván mindig Istent keresi:

„Eső veri az ablakomat. Szeretem a borús időt, ilyenkor jobban tudok elmélkedni. Most magamba merülök. Sírni szeretnék, élvezni a sírást s így mind jobban a mélybe merülni, míg végre ráakadok az örökké Szomorúra. Odatelepednék a lába elé. Az eső tovább verné az ablakomat... Tovább könnyeznék és zokogva hallgatnám Őt.”

Ezt olvasva önkénytelenül felvetődik a kérdés: mi ez? Költészet vagy misztika, vagy a kettő együtt?

A valláserkölcsért vívott küzdelemből győztesen került ki:

„Kint sűrű, sötét fellegek. Furcsa gondolatok lepnek meg, magam sem értem... minden mulandó... Szüleim is meghalnak és minden elmúlik, mint az álom. Egyszer én is sötét gödörbe kerülök; nem, ott nem a sötétség és kétségbeesés uralkodik, hanem csodálatos természetfölötti fény. Ott a föltámadást ünneplik.”

Ezen töprengve eljut a végső következtetésig, hogy a mennyben csak Isten tehet boldoggá:

„Lelkem eléggé elvesztette az Istennel való szoros összeköttetést. Azon leszek, hogy belemerüljek és boldog legyek.”

Az Oltáriszentség vonzza:

„Nagyon szeretem a meghitt békességet, akkor az Oltáriszentségről gondolkozhatom és elmélkedhetem.”

„Az áldozásról Szent János evangéliumában fönséges fejezetek találhatók. A legutóbbi szentmisén annyira belemerültem, hogy misztikusan éreztem az átváltozást és Jézus titokzatos jelenlétét. Le kell borulni, mert ugyanaz jár itt, aki 2000 év előtt, de sokkal szebb formában. Ha hitetlennél találkoznám, még sejtetni sem tudnám vele érzéseimet.”

„Ha megáldozom, különös érzésatmoszféra vesz körül; egészen átjár és mindenről megfeledkezem; valami ellenállhatatlan erővel vonz, imát ima után rebeg ajkam. Óhajtás, epedés, az érzelmek valóságos zuhataga önt el úgy, hogy küzdenem kell ellenük.”

Naplójából ítélve, Iván minden hónapban áldozik

„Vasárnap áldozom. Nem tudom megérteni, hogy az én Krisztusom, Istenem, Teremtőm, aki felé minden élőlény igyekszik, akit az ember ébren és álmában maga körül érez, aki megindította a világűr minden csillagát, aki minden földi féreg és fűszál fölött őrködik, akinek kezét és lábát átszögezték, leköpdösték, halálakor a nap elsötétedett és a föld megborzadt, az enyém lesz! Hozzám, egyszerű emberhez szól, pedig valóban nem is ismerem, de éppen e nagy szeretetből ismerek rá.”

„Hiába vagyok szomorú és elégedetlen. Nem volna szabad ilyennek lennem. Mi több, ma áldozni voltam. Néhány percig szerencsésnek éreztem magamat és még sokkal inkább az volnék, ha valamennyire bele tudnék merülni az Oltáriszentség misztériumába.”

A gyónásaira lelkiismeretesen készül, majdnem összes bűneit beírja a naplójába.

Ebben az időben két gyónásról tesz említést: egyszer egy spiritiszta seance meglátogatása után; másodszor bevonulása előtt.

Ész és hit

Iván vallási meggyőződésének komoly alaposságát és mélységét legjobban önbírálatában találjuk meg:

„1915. március 10-én: gyertya ég az asztalomon. Éjfél van. Még fülemben cseng a zene dallama; magam előtt látom a kiterített Werthert. Szeretném leírni észrevételemet Wertherről, de pillanatnyilag érdekesebbnek tartom a magam vizsgálását. Rilkének Rodinról mondott szavairól van itt szó. Ha elfogadom ezt a gondolatot, saját elveimet vetem el. E szavak az erkölcstant alapjaiban megrázzák. Ördögi élvezet csábít bennünket, de megtorpanva halljuk: emlékezzél a halálra! Amit értéknek tartunk, elenyészik; csekély része marad meg, – az sem élvezet. Rodin szobraiban az élet elevensége lüktet, de minél szebbek és pompásabbak, annál nagyobb az érdem számunkra, ha ezt a mulandó fényt, pompát le tudtuk magunkban küzdeni a túlvilágért. Arra a végső következtetésre jutottam, hogy a modern világfelfogás elleni küzdelmemet befejeztem. Az élet áldozat és sok szépre rá se szabad némi. Ezért van az emberi életnek mélyebb értelme.”

Hogy Iván mint viselkedett ebben a küzdelemben, meglátjuk később! Művészi tehetség, tehát érzelmes ember, de már akkor az ész kerekedett benne felül; maga is észreveszi:

„Úgy veszem észre, nem vagyok alkalmas mélyebb érzelmekre. Sajnos, sokkal inkább az ész működik bennem: bírálat, analizálás és paedagógia. Ha valamit nemesnek látok, nem érzelmeim, hanem az értelem mondja, hogy jó és meg kell tennem. Különben is az ember életében a legtöbb zavart akkor okozza az ördög, amikor belekeveredve legszentebb és legtitkosabb érzelmeibe és kétkedésre készteti abban is, amit fáradságos munkával épített ki.

Ha megfeszített munkája megengedi vagy szükségét érzi, elmélkedik és gondolkozik a szándékai, elhatározásai, cselekedetei fölött:

„A lelkemmel egy kicsit többet törődtem. A Krisztus követését olvasom. Pompás könyv: tele van misztikával. Szükségem van rá. Az ember minden pillanatban érzi a maga kicsinységét és nagyságát annak, aki meghalt értünk a kereszten, hogy táplálékunk lehessen. Kifejezhetetlen az az érzés, amikor hajlékunkba lép; csak a vágy fokozódik bennünk, hogy egészen bírjuk Krisztust, az örök fényt. Az ember mindig és mindenütt azt keresi, akit titokzatosság vesz körül és bensőnket időről-időre természetfölötti fénnyel világítja meg. Az ember nagyratörésében szeretne átszellemülni és beleolvadni az örök Fénybe.”

Közben érzi lelkében a művészet háttérbeszorulását és sajnálja:

„Sok mindent elfelejtettem már és kimondottan ércem lelkemben az irodalom háttérbeszorulását. Csak dilettáns vagyok! Újból neki kell feküdnöm...”

Már maga sem állíthatja meg a megindult szent folyamatot:

„Szeretnék nagyon alázatos lenni és kiirtani minden velemszületett büszkeséget. Alázatosan keresni az Igazságot – az Igazságért. Alapos kiképzést akarok s nem az elolvasott könyvek tömkelegét. Mindennek ellenére szomorú és elkeseredett vagyok. Ennek nem volna szabad így lenni.

Mi több, ma áldoztam... Utána egypár pillanatig egészen boldog voltam... Hát még akkor milyen boldog volnék, ha egészen bele tudnék merülni e szentség misztériumába? De gyorsan jött az elégedetlenség érzése. Talán azért, mert csodálatos küzdelmen esem át, amellyel magam sem vagyok egészen tisztában. Az önimádatból lassan föleszmélek és beletorkolok a keresztény világfölfogásba.”

„Beismerem, eddig sokban tévedtem, mert nincsenek bölcseleti elveim.”

Erre egyik társa figyelmeztette.

Vele sokszor vitatkozott, bár bevallja, nem egyszer előre látta, hogy nem lesz igaza, mert társa a kereszténység örök praemissáiból vonta le következtetéseit.

„Az ember szeretne mindent belevinni az Egyház hatalmas logikai rendszerébe. Az Egyház abszolisztikus, mert a felsőbbségnek mindent alárendel. Szívemnek e magyarázat nem egészen világos (az eszemnek azonban igen), mert egy kicsit elfogultnak látszik. Úgy gondolom, később majd jobban bele tudok mélyedni a theoriákba. A való életben szívvel, lélekkel katolikus vagyok... A szívem – nem, az eszem – akaratlanul kételkedik.”

„A bevonulás előtt még egypár sort írok, ezzel fejezem be naplóm nevelő részét, mellyel bensőmből remekművet akartam alkotni. Még messze vagyok a céltól!

Tegnap áldoztam és olyan megelégedett voltam. Úgy tűnik fel, többet sohasem leszek szomorú, ha nehezemre esik is majd. A szomorúság a szív mérge; általa kétségbeesés lopódzik az ember lelkébe. Mindig fölveti az ember a kérdést: miért élek? Az ilyen veszélyes gondolatokat ki kell vetni az eszünkből. Mindent úgy sem érthetünk meg egészen. Az élet célja nem kétségbeesni, hanem összhangot keresni mindenben és örvendezni a csodálatos világberendezésnek. Ha az ember magányba vonul, az egész világ, barátai, ismerősei és az elbájolóan szép természet álomnak tűnnek. Úgy érzi, hogy minden valótlan, csak egyetlen gondolat a valóság, hogy a lélek, az éjszaka, az imádság világa reálisabb minden kézzelfogható dolognál! Ezért az életért törekedni kell. Élvezem az Oltáriszentséget, de úgy látom, hogy ez semmi, mert sokkal jobban bele kell merülni e mélységes titokba. Csak most értem meg igazán X. Pius pápát, miért kívánta a hívek gyakori áldozását.

Csak általa lehet jobban belemélyedni abba a másik világba. Tudom, sok lelki megrázkódáson kell keresztülesnem, de bízom, hogy az igaz úton meg fogok maradni.”

Buzgóság, tisztaság

Iván Bécsben jobbára férfitársaságban, de rokonai körében többször lányok között is megfordul. Egyszer-egyszer azt veszi észre, mintha szerelmes volna, máskor küzd az érzékiség ellen, de ez csak pillanatokig tart. Senki sem vesz észre semmit a küzdelemből. A leányokkal nehéz kérdésekről vitatkozik, de mindig komoly és szerény marad.

E könyvben nincs helyünk, de nem is célunk, hogy megírjuk Iván észrevételeit a női lélekről. Egyet azért példának kiragadunk:

„A zárda eléggé hatással volt lelkére. Jó katolikus, de ha kijön a zárdából, minden szét fog pattanni, mint a buborék. Nem kapott altruisztikus nevelést. Könnyű a zárdában keresztény fölfogásról beszélni, de ha az életben komoly akadályok gördülnek elébe, elesik.”

Iván a női társaságot kerülte:

„Az élet áldozat és sok szépet meg sem szabad nézni. Elítélem magamat, mert az operában egy dekoltált nőt nézegettem. Valami vonzó és kábító van a női szépségben. E röpke pillanat élvezetéről le kell mondani. Be kell csuknom a szememet és tekintetemet az örök értékekre kell szögeznem! Küzdeni a szép nők iránt érzett vágyak ellen és föllendülni azok közé, akik a szenvedély tüzét már nem érzik tagjaikban, hanem úgy néznek a nőre, mint a velük egyenrangú férfira. Ez a legnagyobb győzelem. Sok ember beleveszett a dekoltált ruhák fényárjába! És talán engem is elér a végzet. Mától kezdve: a szememet be kell csuknom a szenvedélyt lángralobbantó szép előtt!”

Elhatározását igyekezett megtartani és küzdött a kísértések ellen:

„Tegnap egész nap kínzott a szenvedély. Küzdöttem. Ez az eszményeimet bemocskolja és a sárba taszítja. Este olyan magasztos gondolataim vannak, olyan szent elhatározások fogamzanak bennem; szinte azt érzem, hogy nincs testem és a föld fölött lebegek! Amikor a nap fölvirrad, mintha az egész csak csalóka álom lett volna, mert minden tátható lény magára vonja figyelmemet.”

Milyen erőt, micsoda bizakodást és mély önismeretet olvasunk ki naplójából. A félúton nem áll meg, hősien küzd és győzedelmesen kerül ki a fiatal ember számára legnehezebb és legveszedelmesebb küzdelemből:

„Örök egyességet kötöttem magammal. A nő eljátszotta szerepét életemben. Nőkkel többet nincs dolgom, szerelmes nem leszek, mert ez testiséget szül. A nő legyen életemben a gyöngéd férfi meleg barátsága. Rettenetes még gondolatnak is, olyan társaságban élnem, ahol nem is tudnak másról beszélni! Valamelyik nap házasságig tartó tisztasági fogadalmat tettem, de lehet, hogy életem végéig fog tartani!”

Küzdelmeit tovább így jegyzi:

„Tudom, hogy a szerelem a természet törvénye s azt finoman átszövi az érzékiség fonalával és mégsem kerülöm a női társaságot. Ó te szerencsétlen természet! Gúnyolom magamat a felvetődő gondolatra, hogy szerelmes is tudnék lenni! Gyöngeség ilyenkor női társaságba menni. Mi is a természet? Szükséges a fajfenntartáshoz. Majd kicsúszott a számon: állat vagyok! Mégis a nagy gondolatok uralkodnak a világban. Következetesen ennek is jónak kell lennie. Félek az érzékiségbe süllyedéstől.”

„Igyekszem ellenállni a szerelemnek. Különben magamnak sem tudnék hinni. Szemem előtt a sixtusi kápolna Madonnája lebegjen!”

„Az élet furcsa: szerelem után sóvárgok, pedig jól tudom, hogy a megboldogultnál jobban senkit sem tudnék szeretni igaz, őszinte, tiszta szeretettel. Minden pillanatban az érzékiség fölébredésétől rettegek. Az ember akarata ellenére érzi gyöngeségét! Ideális dolgokról beszélek egy lánnyal, – nem gondolva másra – s fölülkerekedik a testi vágy. Szörnyűség! Ez annyi, mint megalázni őt és magamat. Mikor lesz az ember olyan erős, hogy gyermekként tudjon szeretni és őszinte lenni?!”

„Az érzékiségtől irtózom: tehát a szerelemnek pusztulni kell!!!”

„A nők közül olyan sokan neheztelnek rám, mert kedves és szeretetreméltó vagyok velük, de jéghideg kézzel tolom el őket magamtól!”

Iván sejti a tisztaság varázsát:

„A legokosabb ember sem tud úgy hatni, mint a tiszta férfiú. Ez a tény igazolja a katolikus erkölcstan csalhatatlanul igaz voltát.”

Legyen hát jelszavam:

„Tisztaság, örök tisztaság!!!”

Takarékos tékozlás

A háború alatt a gondoskodó anya egyetlen gyermekének sokszor küld csomagot, de ő szétosztja társai között. Pénze nincs sok:

„Kifizettem a lakásbért és alig marad egy kis pénzem.”

Később:

„A vagyonom 20 fillér és egy márka a menzában. Gaudeamus igitur!”

A lakbéren és az ellátáson kívül a legtöbbet könyvre, színházra és művészi képekre költ. Mihelyt Bécsbe érkezik, olcsó színházi jegyek után érdeklődik és annak a reményének ád kifejezést, talán lesz olyan könyv az egyetemi könyvtárban, amelyből a színházi előadásokra előkészülhet. Nem tetszik neki a kávéházi élet és még ritka látogatásait is pénzkidobásnak nevezi.

Tőle telhetőleg mindenkinek kedvében jár:

„K-val ma este a Práterben voltam, azután találkoztam egy bosnyák katonával. Fölültettem a hullámvasútra. Ezt mondta: – Ezer dinárért sem adnám, ha itt volnának a szüleim és testvéreim...”

A saját pénzéből másnak igyekszik örömet szerezni, önmagával szemben zsugori:

„Szent Antalnak tett fogadalmamat nem tartottam meg. Kivel tréfálkozom? A dolog így áll: Otthonról csomagot kaptam és kalácsot eszem. Igaz, rosszul cselekedtem, mert fogadalmat tettem, hogy keveset eszem, de nem azt, hogy mit. Istenem add, hogy ne vétkezzem!”

Szülői szeretet

„Anyám úgy véli, hogy éhezem és kenyeret küldött. Milyen jók az anyák. Ritkán gondolok rá, de ő mégsem feledkezik meg rólam.”

Végtelenül szomorú, amikor édesanyja betegségéről értesül. Ettől az időtől kezdve állandóan betegeskedik és szerető gyermeke állandóan aggódik érte.

Édesanyja sokat adott fia szépségére. Szép szőke haja volt és ő lenyíratta:

„Nagy esemény az életemben, jó hogy édesanyám nem tudhatja meg!”

Édesanyja különben is azon volt, hogy fia életét reálisabb irányba terelje. Iván viszont őt igyekszik fölemelni eszményeihez.

Amikor szülei üdvözlik nevenapján, ezeket írja:

„Kedves szüleim minden jót kívánnak. A Magasságbéli áldja meg őket! Amikor eszményeimben és a jóságban kételkedem, a szüleim iránti tiszteletre és szeretetre gondolok s akkor olyan kézzelfoghatóan érzem, hogy a lélek, az Isten, a szeretet nem utópia, hanem valóság!”

Bevonulása előtt pompásan érzi magát otthon:

„Talán sohasem volt lelkemben ennyi megelégedettség, összhang, szeretet, mint most. Édesanyám mindig mosolyog és a kedvemet keresi. Édesapám mindig olvas, de mindig van egypár kedves szava hozzám. Anyagilag a lehető legjobban állunk. Azt is mondhatnám, hogy a családunk ideális életet él. Csak attól félek, hogy ez nem tart sokáig. Igaz, egy kissé unatkozom. Olvasok, zenélek, de a szemem előtt nem lebeg semmiféle cél.”