Fiatal évek

Gyermekkora

Merz Már katonatisztet elöljárósága a bányalúka-doberlini katonai vasúti igazgatósághoz osztotta be. Mersch Teréziával kötött házasságából 1896. december 16-án született egyetlen gyermekük. Az újszülöttet Andrássy Péter ezredlelkész keresztelte meg; a keresztvíz alá pedig Kautz Róbert főhadnagy tartotta. A keresztségben az Iván, Róbert nevet kapta.

Iván fölcseperedve a bányalúkai gyermekekkel játszott. Már akkor föltűnt jósága és szelídsége. Mindig örült, ha valamelyik társán segíthetett. Egy alkalommal vendégség volt otthon. Az asztalon sok torta. Iván egy ideig az asztal körül settenkedett, majd eltűnt. Nemsokára gyermeksereg élén érkezett meg. Tortázni hívta őket. Látván ezt a vendégek, megéljenezték a sereget s ők boldogan majszolták a tortát. Édesanyja nevenapján komolykásan keresi az édesapját, hogy legyen szíves kitűzni a zászlót, mint a császár nevenapján szokás. „Ha a császár nevenapján zászlót tűzünk ki, édesanyám nevenapján is megteheted.” Így gondolkozott a kis emberke.

Szülei beíratták az elemibe. Szorgalmasan tanult. Hitoktatója mindig azt mondta az édesanyának: „A kis Hanziból papot kell faragni. Mindig ő tudja a legjobban a hittant.” Az első áldozáshoz 10 éves korában járult. A következő évben megbérmálkozott.

Elvégezte az elemit, szülei a bányalúkai reálgimnáziumba íratták be. Minden tantárgyból jó előmenetelt tanúsított, csak a rajztanára – egyébként a család barátja – panaszkodott rá. Amikor mulasztására figyelmeztette az édesanyja, elpanaszolta, hogy a rajzpapírt sokszor feketének látja. Ha olvas, erős fájdalmat érez a szemében. Szülei Bécsbe viszik. Az orvostanár asztigmatizmust állapít meg s arra figyelmezteti a szülőket, hogy a gyermeket ne erőltessék a tanulással. Később Reusz tanár megengedi a tanulást, de figyelmezteti a szülőket, hogy a gyermek a bal szemére igen gyöngén lát.

Ebben a korban a kis Ivánt fiatalos erő jellemzi. Sokat sportol. A lába alig éri el a pedált, de már kerékpározik. Mint tizenegy éves gyermek tábornokokkal teniszezik. Szívesen futballozik. Ügyes korcsolyázó. Társaival szívesen tornászik és tekézik. Csöndes, komoly, vidám természetű. Magánúton tanult meg hegedülni és zongorázni.

Lelki élete

Hároméves korától kezdve reggel és este a szüleitől tanult rövid imát rebegett ajka. Reggelijét az ágyban fogyasztotta el a mama kedvence. Egy reggel a kávé nagyon meleg volt és a kis Iván zúgolódott. Apja szigorúan figyelmeztette: „Ha az ember fölébred, hálát ad Istennek és nem morog!” Iván ezt nagyon megjegyezte és a kávé ellen soha többé nem volt kifogása. A templomba rendszeresen járt a többi diákkal. Ha nem is látszott ájtatosabbnak a társainál, de kitűnik fejlett kötelességérzete. Az istenkáromlást nem tűrte. Édesanyját figyelmeztette, hogy a pénteki böjtről ne feledkezzék meg. Ha édesanyja elfoglaltsága miatt nem hallgathatott szentmisét, a kis Iván szomorkodott. Ennek a kezdetleges apostolkodásnak meg is lesz a gyümölcse: szülei az ő révén emelkednek föl a keresztény tökéletesség bizonyos fokára. Mint leendő ifjúsági vezérnek, tapasztalatokat kellett gyűjtenie, hogy nehézségeiben irányíthassa az ifjúságot. Ebben a korban mindent átélt. Ezért volt később olyan megértő vezetője az ifjúságnak. Otthon jó, de egészen szabadelvű nevelésben részesült. A banyalúkai iskola, társaság, olvasmányai nem tudták fölkelteni vallási érdeklődését.

Két ismeretség

Iván 15 éves korában megismerkedett egy leánnyal: első, egyetlen, eszményi szerelmével. Naplójában nagy tisztelettel emlékezik meg róla. Benne nemcsak a nőt kereste, hanem az embert is, és barátjának nevezte, de elismeri naplójában, hogy „A barátság nem csupán lelki, de nem is egészen érzéki.” „Szerelmemet eszményinek szabad neveznem. Az ifjúságomat csak neki és vele éltem, akihez hasonló ezen a világon nincs, és szomorúan emlékszem tragikus sorsára.” (Meghalt 1913. december 4-én.) „Mekkora vigaszt nyújt nekem a hit, mert lélekben találkozni fogunk. Minden más nő iránt ébredő érzelmemet csírájában fogom elfojtani.”

Együtt olvasták Schillert és beszélgettek a költészetről. Iván később sajnálta, hogy a leány nem részesült elég vallásos nevelésben. Érzelmeit Geothe egyik költeményével hasonlította össze és W. Mariennek ajánlja. Naplójának jelmondatául ezt írja: „Koszorút sírjára, koszorút első szerelmem boldog és szent emlékének.”

Amikor értesült haláláról, szakadás állt be a lelkében: „Az ifjúságomat vele együtt eltemettem. Nézem a lányokat, tetszenek nekem, de ha őrá gondolok, mindenki elenyészik mellette. Egyetlen vigaszom a természet és művészet.”

Akkor még családalapításra gondol, de egyetlen nő sem tudja érdeklődését fölkelteni. Azért nyoma sincs a kétségbeesésnek. Remél. Élni akar az isteni Gondviselés vezetése alatt. Ez az ártatlan vonzalom megismertette Ivánt az élet szerelmi oldalával is, hogy meglett férfi korában megértéssel tudja kezelni ezt a titkos erőt az ifjak lelkében.

Marakovics Lyubomir dr. irodalomtanára volt Ivánnak. Fölfedezve éles eszét, nemes természetét, figyelemmel kísérte. Könyvekkel látta el, barátkozott vele. Megszerettette vele a katolikus folyóiratokat. Általa ismerkedett meg Iván Mahnics[1] püspök megújhodást sürgető eszméivel. Úgy tűnik föl, hogy akkor még lelkében nem vert gyökeret a katolikus Egyházba való tartozás tudata. Naplójában egyetlen egyszer sem említi Mahnics püspököt, sem munkáját. A katolikus egyesületekről csak itt-ott tesz említést. Marakovics tanárral való barátkozása nagy hatással volt világfölfogásának kialakulására és pályaválasztására is.

Esztétikai katolicizmus

Iván művészi tehetség. Kitűnik naplójából:

„Ma este a holdat és a csillagokat néztem. A hold ezüstösen úszott. A csillagok a ragyogásban versengtek egymással. Istenem, milyen szép a természet!”

„Szombaton kirándulni voltunk… Kosztájnicába érkeztünk… Sok vénasszony ült a kapuban. Gyanakodva néztek ránk. A parkban sétáltunk; ott van a katolikus templom is – nem valami szép. Eljutottunk a hídhoz. Erre valóban minden gyönyörű. Az egyik oldalon rendezett házsor, a másikon Zrinyi városának romjai. Megkapó ellentét. Mi megálltunk az Una hídján. Folyik… folyik… látta Zrinyi városának dicsőségét és látja romjait… Látja a modern várost, amely az előbbi sorsára jut. Átmentünk a hídon és megtekintettük a régi várost. Innen látni a boszniai dombokat. Kissé távolabb már bosnyák légkör…”

Érettségi után az Adrián nyaral. Így ír:

„Hullámok emelkednek rohamra a part ellen. Mérgük tajtékját magasra vetik s utánuk sietők beleütköznek, aztán visszazuhannak. Hogy költői szenvedélyemnek is eleget tegyek, Heinét olvasom… Én is megkíséreltem verset írni. Tudom, a ritmusa nem volt mindenütt egyformán jó. Heinéhez hasonlóan egész egyszerű sorokkal kellene kísérleteznem.”

„1914. május 18-án: Szívesen foglalkoznék irodalommal. Ha egy folyóiratot elolvasok, a szívem fáj ennyi szépség láttán, mert nekem nincs időm mindent elolvasni.”

Vendégség után így ír:

„Megrakott asztal mellett rögtönzött beszédeket mondtunk és verseket szavaltunk. Már rég voltam ilyen boldog.”

Ibsen „Kísértetek” c. művét olvasva megjegyzi:

„A költészetnek magasabb eszményeket kell választani, hogy az embert kiemeljék a hétköznapok porából.”

Iván már most megveti a „l’art pour l’art” elvét. Maradandó hatással volt rá a horvát „Lucs”-ban olvasott cikk a „L’art pour Dieu”, a beuroni egyházművészetről.

„Ma délután olvastam Michelangelo monográfiáját. Zsenialitása nagyon megkapott. Istenem! Van-e olyan ember, akinek életcélja a művészet és mégis ember marad? Michelangelo a művészetet imádta. Mással nem is törődött. A Szixtus-kápolnában végzett munkájáért a honoráriumot nem is akarta elfogadni. Művét szeretném látni!”

Kissé nehéz volna megállapítani, hogy gimnazista korában mit olvasott. Egy bizonyos, hogy szünet nélkül olvasott. Geothe Faustját állandóan a zsebében hordta.

Iván kevéssel a halála előtt életének ezt a korát „esztétikai katolicizmusnak” nevezte. „Bécsben, a fronton, Párisban fölhagytam esztétikai irodalomszemléletemmel s úgy tekintettem az életre, mint amilyen valóban.”

Az érettségi

Iván már napló vezet; világosan láthatjuk belőle minden gondolatát, vágyát, vérmérsékletét és jellemének alakulását.

Lelkiismeretes és szorgalmas diák. A felső osztályokban kedvenc tantárgyai: francia, német, horvát, mindez az irodalomért. Franciául tökéletesen akar beszélni, ezért fordít és sokat olvas. Érettségi előtt ezt jegyzi fel: „Az érettségi után tengerpartra megyek; pedig legszívesebben oda mennék, ahol franciául beszélhetnék.”

Másnap jegyzi: „A némettől nem félek. Tudatában vagyok annak, hogy többet tanultam, mint bárki az osztálytársaim körül.”

Az érettségi dolgozat megírásában két cím közül választhatott: „Az ifjúság remény, az öregség emlékezés” és „A hajózás haszna a Monarchiára”.

„Ezt senki sem várta és a következő pillanatban az elsőt választottam.”

Valóban, sokkal jobban megfelel költői természetének, mint a praktikus téma.

Német dolgozatával egy óra alatt elkészült. Sokak dolgozatát kijavította és csak akkor távozott, amikor már nem volt több segítenivalója.

Matematikából megoldja a három példát és utána puskázik.

Az érettségit kitűnően tette le. Utána így ír: „Leérettségiztem. Súlyos tehertől szabadultam meg. Délben már sírtam. Ki tudja miért? Nagy lépés előtt állok! Az ifjúság elmúlt. Az eszményeimet meg kell valósítanom!”

Tanárai kijelentése szerint szerény, nyugodt, lelkiismeretes diák volt; nem szeretett kitűnni. Tanárai közül csak Markovics vette észre az irodalom és a vallási kérdések iránt tanúsított érdeklődését. Szkok dr. szerint nyolcadikos korában olyan jól beszélt franciául, hogy Blondel tanárt, aki a bosnyák parasztság életét jött tanulmányozni, francia beszéddel üdvözölte.

Az iskola rendszere és tankönyvei sokban nem elégítik ki. Érett korában úgy vélekedett, hogy az iskola nem volt jó hatással jellemének alakulására, mert a tanárok szabadelvű fölfogásukból annyi mindent a fejébe vertek, hogy sosem tud megszabadulni azoktól.

Társaival sétál, énekel, tanul, kirándul. Szükség esetén mindig kész segíteni rajtuk. „Mi, akik jól tanulunk, szavunkat adtuk, hogy az érettségin előbb a gyöngébbek dolgozatát írjuk meg, s csak azután a magunkét.”

Örült, ha valaki jól felelt és elítélte a lustálkodókat. Sajnálatból mégis segített rajtuk. Majd kérdőre vonja önmagát: „Helyesen jártam-e el? Bánt. Mint barát helyesen jártam el, de szabad-e a lustaságot támogatnom?”

Ezért bántja a lelkiismeret és gyónni akar.

Ha minden rendesen ment, szívesen kivette részét a diákromantikából, ha másért nem, a költészet iránti rajongásból. De egyszerre kikel, ha a vallást gúnyolják vagy erkölcstelen dolgokat beszélnek.

„Hétfőn a valláson veszekedtek. K. ostobán támadta. Haragra gyulladtam!”

„Istenem, mit láttam! Szennyet és piszkot. Szerencsétlen ifjak, magatok vagytok okai! Eszményekről szavaltok és pocsolyában fetrengtek!”

„Csak tisztességes dalokat énekeltünk. Gondoltam: másmilyenekre is sor kerül! Ha mi, katolikusok, egyedül vagyunk együtt, minden jól megy. Különben ritka kivétellel mindig eldurvul szórakozásunk.”

Szomorúan írja: „Az érettségi után egyik társammal találkoztam a tengerparton. Amikor meglátta az első csatahajót, fölkiáltott: Technika, technika! Utána parázna beszédbe kezdett. Arra kértem hallgasson el. Nem szeretem az olyan embereket, akik ilyen dolgokkal foglalkoznak.”

Férfikorában beszélte: „Társaim nem voltak nagy hatással erkölcsi és vallási életemre. Inkább én hatottam rájuk.”

Osztálytársaitól így búcsúzik naplójában: „Talán ez volt életem legszebb napja. A szomorúság tartósabb az örömnél. Nyolc évig voltunk együtt és most fájó szívvel búcsúzunk. Nehéz volt a tanároktól elbúcsúzni… Minden elmúlik. Majd ha öregkorunkban találkozunk, könnyes szemmel emlékezünk a régi szép napokra…”

Bölcsészetszeretete

„Szkok tanár úr felhívta figyelmünket a Kant-féle kategorikus imperativusra. A kérdés közelebbről érdekelt, megnéztem Bazala filozófiáját, de semmit sem értettem. Közben mást olvastam. Utána ismét elővettem Bazala könyvét, de hiába. Még azt is összezavartam, amit eddig tudtam."

A Peer Gynt-t olvasta. Magyarázatot keresett, töprengett rajta, de sok mindent nem értett. Leginkább Faust kényszerítette a bölcsészettel való foglalkozásra. Rendesen keresi az összefüggést a bölcsészet és a vallási kérdések között:

„Tehát Faust nem tudja, higgyen-e vagy sem? Lelkesedik a természetért, végtelent lát benne, de minden része külön-külön is tökéletes egész, ez az Isten. Tehát panteista szkepticizmussal keverve, mert folyton ezt hangoztatja: Lehet másképp is. Hisz egy felsőbb lényben, azt Allerhalter-nak nevezi.”

A természet, az  iskola  megfigyelései bölcseletre kényszerítik:

„Fizikában a fény sebességéről tanultunk. Egyes csillagok fénye csak évek múlva érkezik hozzánk. Istenem, milyen nagy a világűr! A csillagok őrült sebességgel száguldanak. A föld kicsiny morzsácska. S a földön az ember egy képzelt pontocska s még ő irigykedik, büszkélkedik. Mi az ember? Semmi. Ez a semmi látja a mindenség színpadát, sőt még többet... Az anyag, amit mi semminek nevezünk, nem végtelen nagy? Ki irányítja a mindenséget? Ki az a nagy lélek? Ő az! Ha az ember dolgozik, mint egy gép és nem gondol semmire, nem tudja miért él! Ha él, gondolkodjék az örök dolgokról és ebben lelje boldogságát! Vajjon van-e joga a boldogsághoz itt a földön? A világ nem a munka és a szenvedés színtere? S amilyenek mutatkoznak a szenvedésben és munkában, olyan lesz a másvilági jutalom. A költők és-bölcsek ezt mondják: Az ember munkájában leli boldogságát és a robot jobbá teszi? A szellemi munkásnak nem szabad csak a fizetésért dolgoznia, ahogy azt ma sokan teszik, hanem lelki szükségből. Az Isten a hitet a Fia által küldte, ez a legjobb bölcseleti tétel. A hit mindenkinek szükséges.”

1914-ben, a mozgósítás után igyekezett haza. A vonatban megfigyelte, mint küzdenek az emberek a jobb ülőhelyért. „Bizony senkiemberek. Csak a törvény adhat szabadságot, mondja Geothe. A törvény jelölje meg az utat, hogy össze ne ütközzünk mással. Ez az út Vezet a tökéletesség legmagasabb fokára. Ilyen törvény a katolikus hit. A hit számunkra erkölcsi törvény: megszabja utunkat az örökkévalóság felé."

Ivánt megigézte a természet:

„Az éj gyönyörű. A végtelen mechanizmus állani látszik. Mégis az egész őrült sebességgel száguld... Hova visz? Miért van az embernek teste, hisz lényében lélek? Miért? Hogyan? Örök titok. A gondolat, az ész, az örök Isten szikrája, milyen fönséges eszmék felé vezetnek és mennyit megértünk. De mi ez az örökkévalósághoz képest? Ha erre gondolok, a hideg ráz. Az örök Isten fénycsóvája mellett mi egy picurka szikra?!'”.

A vallás

„A szememet megvizsgáltatni Zágrábbá utaztam. A vonaton összevesztem egy ismeretlen úrral, mert így beszélt: „Az Isten egyben ördög is, mert bűnt teremtett. Isten nem mindenható, mert a bűn uralkodik a világon. Istenben nem hiszek, csak az egymással küzdő jó és rossz hatalomban.” Íme, hová vezet a protestáns szabadelvűség! Ezt feleltem: Ketten összeveszünk és belőlem a rossz beszél. Mondjuk: önből is: akármelyikünk győz, a rossz önmagát győzte le. Nem tudott meggyőzni és faképnél hagyott.”

Sokszor lelki szárazság gyötri:

„A szürke hetek egymás után nyomtalanul tűnnek el. Milyen értelmetlenül múlnak a napok! Az ember élni akar a jövőben bizakodva. Ne gondoljunk arra, hogy az elkövetkező napok is ilyen eseménytelenek lesznek? Erre nem gondolunk. Általában nem szeretünk gondolkodni. Jót tegyünk? Majd holnap. Ehhez hasonló csábos szavakkal vigasztalja magát az ember, míg a holnap sírba nem dönti. Ilyen elkeseredett érzelmek szálltak meg.”

Lelki szárazságát irodalommal és művészettel igyekszik elűzni. Ez sem elégíti ki. „A napok egyhangú szürkeségben múlnak. Az olvasást is meguntam már. Mindig ugyanaz. Semmi sem tud föllelkesíteni. Csak társaságban érzem magam jobban.”

Önmagát kérdezi:

„Miért olvasok, ha ennyi tanulás és olvasás után sem vagyok boldogabb? Egész nap futni, vitorlázni, úszni szeretnék, csak szabadulhatnék az átkozott könyvektől!”

Iván belefárad a művészettel való küzdelembe. Kopogtat valami a lelkén: a hit!

„Szórakozáskép olvasom a Szentírást és Turgenyevet. Nagy élvezet. Olyan nyomorultnak érzem magamat. Ilyenkor csak a vallásos gondolatok nyújtanak vigaszt. A lelki élet, az örökkévalóság, a szeretet nagy dolgok és a kétkedés ki akarja belőlem irtani.”

A vallásosság és a művészet küzd lelkében: „Az esti koncertről 11 órakor értem haza, hogy holnap misére mehessek.”

Majd ezt írja:

„Vasárnap nem voltam misén. Rosszul osztottam be az időmet. Csekély mentőok."

„Reggel misére mentem. A templom zsúfolásig megtelt. Az utcán is álltak. Mivel nem kísérhettem szemmel a szertartást, otthagytam.”

„Magam voltam a hibás: mert a koncertről csak hajnali 4 órakor vergődtem haza. Természetesen misére nem mentem. Ezentúl mindig pontosan el akarok jutni.”

A kötelességtudat megvan ugyan, de nincs áldozatkészség. A művészetszeretet elvonja a kötelességtől is.

„1914 húsvét napján: A nagyböjt szomorú volt. Az idő is Jézus szenvedésére késztetett gondolni. Hó esett. A feltámadási körmenet nem volt olyan kedves, mint rendesen. Gondoljunk arra, hogy Ő az örökkévalóság Ura, életünk célja!”

„Ma püspöki misén voltam. Ószlávul énekeltek. Szebb, mint a latin. Ha a mise is horvát lenne, sokkal jobban vonzana bennünket.”

Iván sejti, hogy valami vonzónak kell lenni a szentmisében. Úgy véli, hogy a nemzeti nyelv vonzóvá tudná tenni azt. Később belátta, hogy ez csak külsőség s ha a szív és lélek nem mélyed el a misében, akkor semmi sem teheti vonzóvá.

1914. június 11-én írja:

„Áldoztam. Igyekeztem meggyőződni, hogy Isten szállott le hozzám, aki annyira szereti az embereket, hogy önmagát adta értük.”

„Katolikus folyóiratot olvastam. Minél jobban megismerem vallásom kimeríthetetlen kincseit, annál inkább lelkesít. Jézus teste után vágyom. Mekkora a szeretete, ha Ő, a világmindenséget és a fűszálat kormányzó, az emberek vad küzdelmét szemlélő Isten, magát adja nekünk, kicsinyeknek és gyarlóknak! Kevesen ismerik szeretetének titkát. Sokan nem éhezik a Kenyeret és nem szomjúhozzák a Vért!”

A bűnről így ír:

„Megemlítem a gyónásban. Uram, bocsásd meg bűnömet, mert a becsület és a következetesség mindennél fontosabb. Uram, megjavulok, csak erőt adj!”

A kadettiskolába való távozása előtt jegyzi:

„A kísértéseknek csak imával tudok ellenállni. A szívemben rendíthetetlen a hit. Néha mégis meginog! Nem vagyok tökéletes. Ha tudnám melyik bűn bánt!? Csak az elkövetés pillanatában döbbenek rosszaságom tudatára. A következő percben ismét megfeledkezem és ugyanabba a hibába esem. Milyen jó volna egy bölcs gyóntató, aki előtt feltárhatnám lelkemet.”

„Mielőtt az akadémiára mennék, meg fogok gyónni, hogy az úr teste erősítsen az elkövetkező küzdelmekre!”

Önnevelés

Az önnevelés legjobb bizonyítéka az önbírálat:

„Mulatságból érkeztem haza a szüleimmel. Akkor jutott eszembe, hogy nagyböjt van! Az egyház törvényeit meg kellene tartani.”

„A zongoraórát eltenniszeztem. Többé nem szabad a kötelességemet elhanyagolnom a szórakozás kedvéért.”

A szidást igyekezett elviselni:

„Apám összeszidott a gorombaságom miatt, pedig nem is voltam az!”

„B. tegnap azt mondta, hogy önző vagyok, mert K-nak nem segítettem. Haragra lobbantam. Igyekszem jó lenni hozzájuk, ellenőrzöm magamat és szemtelenül ezt veti a szememre!”

Iván legnehezebb küzdelmét a tisztaságért vívta. Érzékisége ellen hősiesen küzd. Küzdelmének jutalma örök tisztasága. Ötödikes gimnazista korában eszményi szerelem fűzte Mariennehez. Nyolcadikos diák volt, amikor Marienne meghalt. Édesanyja értesítette erről, mit sem sejtve fia érzelmeiről. Lelkében lassan szakadás állott be:

„A csodálatos harmónia elragadott... első szerelmemre gondolok. Ami abban rossz és mulandó volt, elenyészett. A szép, nemes, eszményi tovább él szívemben. Szerelmem növekszik, táplál, talán még jó magot is vet el a lelkembe. Hatalmas Isten, add, hogy így legyen. Talán akkor halt meg, amikor nem gondoltam rá. Ha forró imában kértem volna Istent életbenmaradásáért, – meg vagyok győződve, meg is hallgatta volna –, de most már késő. Lelke megszabadult a földi portól. Elment. Hová? Az örökkévalóságba? Uram, a hideg ráz. A huszadik század fölületesen gondolkozó gyermeke volt. Ha élne, talán sok minden másképp volna. Vagy én is a huszadik század gyermeke volnék? Ki tudja? Isten mindent a legjobban rendez el. Okosabb volt minden leánytársánál. Állandóan olvasott. A szépért lelkesedett. Nem volt, aki lelkét elmélyítette volna. Élete egyhangú volt. Nem tudta, miért él. Talán a mennyországról sem tudott semmit! A világban pedig minden az Élet megismerésére tanít. A szépség, jóság, igazság Hozzá vezet. A föld porából Hozzád emelem tekintetemet: Alázatosan kérlek, hallgasd meg imámat: adj neki örök nyugodalmat!”

Az első szerelem hagyja a lélekben a legmélyebb nyomot. Emléke szent. Iván sem tudja elfelejteni. Folyton az eszében forog Schiller verse: „O dass sie ewig grünen bliebe die schöne Zeit der ersten Liebe.” Rá gondol, mégis így ír:

„1914. július 8.: Elmúlt. Emlékszem rá. Megnemesített, de nélküle lehet élni. Engesztelhetetlen dinamikájával tovább lép az élet az isteni Gondviselés tervei szerint...”

Iván nők társaságába is eljárt. Elragadja a szépség, szellemesség, az ének. Bántja a sekélység. Undorodik a testiségtől. Lányokkal társalog, tenniszezik, sétál. Éles szemmel figyeli viselkedésüket. Női társaságban előkelő és finom.

,,Néha rendetlen gondolat kering az agyamban. Uram, erőt kérek a leküzdésére. A pap egyetlen szava: ,Emlékezzél a halálra’ megsemmisít bennem minden kétkedést. A kísértések rettenetesek. Meggyónok és megáldozom, hogy Jézus testével vértezzem fel magamat.”

Később az Isten kivételes kegyelmének tulajdonította, hogy nem veszett el a laza erkölcsű társaságban.

A nők viselkedését a tengerparton kimondottan utálatosnak találta. Az egyik vitorlásban kihívó magatartású lányt látva, így ír:

„Nehéz a küzdelem az örökkévalóság és a szenvedélyek között. Alig vártam a kikötést. A szenvedély megakadályoz minden logikus gondolatot.”

„Fürdés közben az érzékiség hat rám. A szenvedély eszményeimet minden pillanatban a sárba taposhatja, mégsem küzdök eléggé. Segítségül hívom a Szent Szűzet, segít is, de a gondolatok vissza-visszatérnek. Itt a test körül forog minden gondolat. Mit eszünk, iszunk, hogyan szórakozunk?! Talán ezért kellemes az ittlét?”

Tehát Iván keményen küzd. Sőt néha azt is gondolja, hogy benne nincs is szenvedély. Ezt akkor állapította meg, amikor olyan lányok társaságában volt, akik iránt nem érzett vonzalmat. Ivánban még akkor nem él a sírig tartó tisztaság eszménye. Első szerelme után azonban, senkit sem tudott szívből megszeretni.

„Egyik barátommal egy leánynál voltunk. V. és ő nagyon jó barátnők. A halálról beszélgettek; mindketten kívánták, mert nem tudják, miért élnek. Egész nap ülnek, dolgoznak, gondolkoznak. Végső következtetésük: az élet eliramlik, jön a halál! Nincs reménytnyújtó eszményük. Nem tudják – sajnos – hogy az élet áldozat. Női egyesületnek kellene életcéljukra rámutatni. Ez pedig a gyermeknevelés, a férj ösztökélése és gondozása, végül lelkesedni a szociális megújulásért. A munkáról hallani sem akarnak, csak az élet napsütéses oldalát szeretnék élvezni. A nők mindenkinek segítenének, de nem tudják megokolni, miért. Hisznek a Magasságbeliben, mert érzelmeik ezt súgják. Templomba szokásból járnak. Szeretik, ha a férfiak is eljárnak. Ez a női természet.”

Szórakozás

Iván munkája végeztével sétál, kirándul. Szívesen beszélget az egyszerű néppel. Érdeklődik anyagi viszonyaik iránt.

Egyik vásári útjáról így számol be:

„Mindent megnéztem. Az optikai csalódást is. Meghallgattam a hasbeszélőt is. A többi ostobaság volt.”

„Ma moziban voltam. Közönséges drámát pergettek.^”

,,A moziban Tannhäusert adták. Tetszett a régi germánok festői viselete.”

„A Szokolok kerületi tornaversenyt rendeztek. Már reggel 6 órakor kezdték a tornamutatványokat. Vonattal 1500 földműves érkezett. Még Zágrábból is jöttek. Saját zenekaruk van. A díszfelvonuláson körülbelül 3000 ember vett részt.”

Zágrábban sűrűn járt színházba, de a főszórakozása mégis az irodalom maradt.

Szülei

Iván szüleit gyöngéden szerető gyermek. Az Adriára való távozása előtt írja:

„Megcsókoltam édesanyámat és édesapámat. Milyen édes a szülői szeretet! A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél. Hozsanna Krisztusnak, akit annyiszor megbántottam.”

„A levélhordó keltett föl. Édesapám 100 koronát küldött; anyám 10-et tett hozzá, titokban. Milyen jók. Ilyen jó sohasem tudnék lenni.”

Szülei kívánságára lemond művészi hajlamáról és elmegy a bécsújhelyi katonai akadémiára.

Tanár vagy katona?

Társai ismerték pacifista elveit s érdeklődtek, miért megy katonának?

„Eszményem az igazság, de lehet, hogy áldozata leszek.”

„Ott ez lesz az életcélom: Jó példát nyújtani a mechanizált, modern világban.”

Természeti adottsága, tanárának hatása a művészi pálya felé terelte. Környezete elleneszegült. Latint nem tanult, tehát nem iratkozhatott be a bölcsészetre mint rendes tanuló. Szüleinek kimondott kívánsága, hogy praktikusabb pályára lépjen. Nagy lemondásába került:

„Az anyámmal összevesztem, mert nem helyesli elveimet... Súlyos áldozat, hogy nem választhatok pályát kedvem szerint.”

„Utálom a mechanikai munkát. Csak az örökkévalóság, a szeretet, a szépség vonz. Hivatásomnak akarok élni, ha örökké szegény leszek is! Éljen a művészet!”

Szülei sok-sok könyörgése, unszolása után felvételét kéri a katonai akadémiára. Édesapja összeköttetése útján föl is vették. Naplójába kétségbeejtő lemondással jegyzi:

„Holnap megyek az akadémiára."

Szülei elkísérik Bécsbe. A felvételi vizsgán felkelti a tanárok figyelmét.

Mint fiatal kadett búcsúzik szüleitől, de olyan szomorú tekintettel, hogy még ma is emlékeznek rá.

Ottani életét beszélje el saját szavaival. Olyan meglepő és érdekes, hogy kár volna egyetlen szót is kihagyni belőle. Csak ennyit bocsátok előre: a háború folyamán az akadémia élete is elég nyomott volt. Emellett nem szabad megfeledkezni Iván finom lelkéről és nagy irodalmi műveltségéről. Így fölvértezve, még élesebben szembehelyezkedett az ottani élettel.

Lélek a viharban

Bécsújhely, 1914.  szeptember 21.

Az akadémiára jöttem, tehát jó katonává kell lennem. A helyzetem azonban tarthatatlan, mert sohasem akartam katona lenni. Ezzel kettős kötelességet vállaltam magamra: irodalmi és művészi továbbképzésemet és a katonai kötelesség teljesítését. Itt nincsenek valódi katonák. Eszmékért nem lelkesednek, hanem csak a császárnak élnek. Ha a császár rosszat tenne, ők lennének az eszközei. Eszményük nem az Isten; a vallást megvetik. Nagyobb részük felsőreált végzett és nem részesült erkölcsi nevelésben.

Oldalakat írtam tele gyűlölettel. A vallásosság, úgy érzem, fogy bennem. Talán a megfelelő társaság hiánya okozza? Ideális dolgokkal szeretnék foglalkozni. Nem gyónhatok és nem áldozhatok, pedig annyira óhajtom mindkettőt. Az itteni pap üreslelkű. A templomban ezt predikálja: a katonának három dolog fontos: az erény, a szorgalom és a vallás! Mintha a katona nem volna olyan ember, mint a többi!

Egy kadett öngyilkos lett. Eszményük katonának lenni, hogy miért és hogyan, az nem számít. Ha ez az ideál eltűnik szemük elől, megszűnik az élet értelme. Az élet nem élvezet, hanem áldozat!

Bécsújhely, 1914. október 15.

Tegnap írás közben körmönfontan és iróniával támadtak meg. Sokszor nem is tudtam felelni. Ma csodálkozom, mert a támadások elég ostobák voltak. Föltéve, hogy ismerik a kultúrtörténet alapelveit. Azt mondtam, hogy mindenkinek az eszménye az egyenlőség, testvériség, szabadság. Azzal jöttek nekem, hogy ezek a forradalom, gyümölcsei. Egyetlen forradalmat sem ismernek el. Nem válaszoltam. Sajnálkozással tekintett rám még a legbutább is, mert azt mondtam, hogy a háború bestiális. Amikor Suttner Bétáját említettem, kiderült, hogy egyikük sem hallott róla. Kadettek és semmit sem tudnak!

A fát, gyümölcséről ismerni meg s az emberi alacsonyság a legmagasztosabb pillanatokban ütközik ki. Eskütétel volt. A tisztek megesküdtek, hogy mindenüket az Istennek, a hazának, a császárnak szentelik. Utána kivétel nélkül mind berúgtak, szidták Istent, paráznaságot beszéltek, a földön fetrengtek. Egypár még ül és pezsgőzik. Igen, ők azok, akik tegnap kigúnyoltak a latintanulás és a magasbatörésem miatt. Ami itt történik, azt még a papír sem bírja el... Könnyeim áztatják naplómat. Vergődtem, gondolkoztam, elmélkedtem e feneketlen gonoszságon. Az élet megrontója a naplopás. Én egész nap munkára hajszolnám őket!

Alma Mater Theresiana... mondotta Beomont főparancsnok beszédében... És itt? Ez az Ausztriát pusztulásba döntő erkölcstelenség tűzhelye. Nem is hiszek a javulásban, de hogy megmenthessük a jó felé törekvőket, erős katolikus egyesületeket kellene alapítani. Enélkül nincs semmi. Az itt töltött idő alatt meglehetősen dolgoztam. A gyakorlatokról fáradtan érkezve olvastam a Lear királyból egy keveset. Társaimmal szorgalmasan leveleztem.

Anyám nevenapja van ma. Jó anyám és apám szeretnek s én is őket. Őszintén megírtam nekik az itteni helyzetet. Ha nem írják azt, hogy elvisznek, magam megyek el!

Bécsújhely, 1914. október 24.

Zárkában ülök, mert nem érkeztem haza idejében. Épp most szidott össze a kapitány: a zárkában nem szabad nyelveket tanulni. Elvette tőlem Lohengrint és Brunetier-t, de azért kijátszottam, mert a nadrágszárba csokoládét dugtam el és az „Imádság művészete” c. könyvet. Ezzel foglalkozni két nap, nem is sok. Imádkozni és Istennel egyesülni: ez az élet. Itt van mellettem egy horvát katona. Testvérnek érzem magamat vele. Ő mondta, hogy ez a kapitány már sokakat vetett zárkába. Elég jól érzem magam, csak az a baj, hogy egyik barátom most érkezik a vonattal és kint kellene várnom az állomáson. Az itteni uraknak nincs szívük, hogy szabadon bocsássanak... mindegy, tűrni kell. Üldözhetnek az elöljáróim, lélekben akkor is vidám leszek. Csak akkor szomorkodom, ha rosszat teszek. Feldühösítettek és széket vágtam utánuk, magam sem tudom, hogyan történhetett meg. Istenem, ennek többet nem szabad előfordulnia. Még sok más van a rováson, amit meg kellene gyónnom. Vágyom Ő utána, Aki olyan jó, kedves, szeretetreméltó és táplálja bűnös lelkemet. Itt nem tehetem. Istenem mikor kerülök ki az egyetemre, ott azt tehetem, amiben éppen kedvem telik. Mehetek a fajtám társaságába, rendes fiúk közé!

Katona vagyok. Mi a katonaság? Nemzeti eszme zászlóhordozója. És ki képes erre? Semmiképp sem az, aki szenvedélyeit nem tudja leküzdeni. Ha továbbra is ilyenek lesznek a vezetők, a rómaiak nyomdokába lépünk. Mi van az én szeretett Horvátországomban? A horvát nép még romlatlan. Népdalaik elsők az egész világon, de a város már fertőzött. Európából rengeteg rossz szivárgott be. A modern horvát művészetben is kezd uralkodni a beteges erkölcstelen irányzat. Viszont sok jót kaptunk: Turgenyev, Ljermontov. Ha az erkölcstelenség a falut is megfertőzi, Isten veled Horvátország! Ennek nem szabad megtörténnie: a nemzeti lobogóba beleszőjük a vérző keresztet, ez megsemmisít minden rosszat és Horvátország betöltheti az Európában reá váró szerepét.

Bécsújhely, 1914. november 25.

24 órája vagyok a zárkában. Magamban nevetek: Ez a büntetés a javulásomat akarja célozni és jobban érzem magam, mint odakünn. Annyit kaptam enni, mint az akadémián soha.

A priccsen jót aludtam, utána egy órahosszat – felügyelet alatt – sétáltam. Közben a kapitány helyesbítette előbbi véleményét: az irodalom katona számára csak szórakozás lehet. Egy garmada katonai könyvet küldött. Betettem a szekrénybe, addig nem kínzom magamat velük, míg meg nem jön szüleim végleges válasza.

A nevemet is belevéstem az ajtóba, de a legtöbbet az „Imádság művészetét” olvastam. Első olvasásra nem találtam benne semmi különöset, de ahogy másodszor olvasom: finom logikára és mélyen vallásos íróra következtetek.

Gondolkozni szeretnék, de fáradt vagyok. Rettenetes a mulandóság: tegnap jöttem ide és ma már egészen másképp látok mindent. Amikor a tengerpartra utaztam, arról gondolkoztam, hogy ez is elmúlik és csak halvány emlék marad... Holnap kikerülök innen és majd azon csodálkozom, mi látszott itt érdekesnek. Az emlékezésben a legkínzóbb szenvedés is megszépül. „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak!” Mennyire érzem ennek az igazságnak mázsányi súlyát. Minden pillanat hozhat tisztátalan gondolatot. Az élet, a test és lélek állandó harca. Szentlélek Isten, adj nekem erőt, hogy beszélni tudjak Teremtőmmel, a törvények, a ragyogó csillagok és az igazság Alkotójával. Imádkozni annyit tesz, mint hinni. Én hiszek a mindenható Istenben, hiszem, hogy van lélek. Az ember pedig porszem. Az imában Vele beszélgetünk s ő művészien felel. Az ember imádság közben azt érzi, hogy az örökkévalóság levegőjét szívja magába. Ez az elismerése a Magasságbelinek a vallás. A hit ima nélkül halott. Az imádságot nem méterrel mérik és könyv nem feltétlenül szükséges hozzá. Magunkból merített gondolatok, elmélkedés a Szentírásból az imádság. Az Isten lélek, de hogy megértsük, Emmánuel lett, ezért szívesebben is fordulunk hozzá kéréseinkkel.

Bécsújhely, 1914. november 26.

Délután négy óra van. Jót aludtam. Reggel éhes voltam, nem is csoda, mert babot hoztak és nem ettem. A könyvet elolvastam, igazán szép volt. Ha legközelebb ide kerülök, meséskönyveket, csokoládét, cukrot és sok más apróságot is hozok. Egy kicsit hűvös van, legközelebb tehát kabátról sem szabad megfeledkeznem. Egy katona adott szappant és törülközőt s így tisztességesen megmosakodhattam.

Bécsújhely, 1914. december 7.

Sokakat megítéltem és azt képzeltem, hogy itt egyedül én vagyok jó, pedig önző vagyok! Amikor csomagot kaptam hazulról, elrejtettem, hogy ne kérhessenek tőlem. Tegnap Bécsben voltam. Tegnapelőtt utaztam el, hogy megnézzem Demeteriust, de ügyetlen voltam s nem jutottam hozzá. Tervet kellett volna készítenem, hogy ne pocsékoljam ostobaságra az időt. A jövőben így teszek. Az út azonban nem volt hiábavaló. Horvátokkal találkoztam és megkérdeztem, mi tartja össze őket. Öröm kiszabadulni abból a társaságból, ahol csak trágárságokat beszélnek és eljönni ide, komoly nők és férfiak közé, akik becsülettel élnek egy gondolatnak. Az együttlétben megsejtettem, mi tartja őket össze. Nem kell egy szót sem szólnom a kereszténység nagyságáról és szépségéről! Bementünk a horvát templomba. Szórakozottságomban nem is imádkoztam. Innen a „Szlovén könyvtár”-ba néztünk be. Bementünk a „Horvátország”-ba, épp Szent Miklós-est volt, ajándékot osztogattak. Minden olyan meghatóan szép volt. Természetesen politika nélkül nem múlhatott el. Velem szemben egy gesztenyehajú, szép kisasszony ült, kékes-zöld blúzban. Halvány arcából komoly gyöngédséget, szűzi büszkeséget olvastam ki. Lelki szépség volt. S én az akadémián szív és lélek nélküli emberek között élek, akiknek a nő csak nőstény!

Bécsújhely, 1914. december 8.

A Szeplőtelen Fogantatásról beszélt a lelkész. Társaim katolikusok és nem hiszik. A leglehetetlenebb módon gúnyolódtak a Szentlelken és Szűz Márián. Aki nem tudja elhinni, annak közönséges hülyeség. Beszélt a háborúról is, de beszéde csak a felszínen mozgott. Jobb lett volna rámutatni, hogy a népek sorsát nem a fegyver, hanem a lelki és erkölcsi erő dönti el.

A kadettek szinte arcátlanok a pappal szemben. Amikor az evangéliumot olvassa, köhögnek, krákognak, morognak, úgy, hogy kénytelen abbahagyni az olvasást. Ha ekkor sem hagyják abba, figyelmezteti őket: minden tisztességes társaságban hallgatnak a többiek, amíg egy közülük beszél. Más alkalommal odament a pap egy kadetthoz és megkérdezte, miért nevet állandóan?...

Mise után bementem a városba szemüveget venni. Nagyon gyönge a látásom. A jobb szemem asztigmatizmusa igen erős, alig látok.

Horvát folyóiratokat olvastam.

Azt tapasztalom, hogy kevesebb a bűn, ha az ember dolgozik. A testi munka himnuszát zengeném, mert akkor nem gondolok rosszra, de az örökkévalóságra sem gondolhatok! A testi munka csak eszköz a tudásért végzett munkában. Lehetetlen tovább itt maradnom. Szabad akarok lenni, a dolgok lényegét akarom keresni, megismerni és nem azt tanulni, amit az előadó is csak fölületesen tud. Aki technikát tanul, annak a Teremtő nagyságán kell csodálkoznia; hiszen olyan nagyszerű, hisz mindent átölelő törvényeket adott; és nem azon gondolkodni, hogyan lehetne könnyebben kiontani millió és millió ember vérét. A háború okai a zsarnokok; ők az emberek millióit a nihilizmus karjai közé üldözik, hogy így ne láthassák az intelligencia tirannizmusát, akiknek az „én” minden!

Bécsújhely, 1914. december 9.

Elsőnek keltem föl. Igen rossz lövő vagyok, de azért tanultam latint, Liviust fordítottam és eljutottam Coriolanusig. Valóban hős, de sokkal gőgösebb, mint Shakespeare alakjai... Úgy vélem, hogy Shakespeare is innen merített ihletet.

Úgy érzem, borzalmas dolgok vannak. Erről olyan kedvteléssel beszélnek társaim.

Sokat tudok, de tudásom fölületes; mikor jön el az elmélyülés ideje?

Bécsújhely, 1914. december 10.

Tegnap egy óránk volt, ma kettő. Sokat tanulunk és csak négy nap karácsonyi szabadságot kaptunk. Aránylag sokat tanultam, ha kevés is a haladás, mert az anyag nehéz. A latin nyelv végtelenül finom és pontos kifejezéseiben.

Bécsújhely, 1914. december 11.

Napi parancsban kaptuk, hogy Boszniába nem szabad utazni, pedig nekem haza kell mennem. Megismerkedtem egy horvát felsőreáliskolai tanulóval. Általában ők is szabadelvűek.

Bécsújhely, 1914. december 13.

Szabadságot szeretnék kapni, azért orvosnál voltam. Egyszerűen, vizsgálat nélkül ezt mondta: fölülvizsgálat; meg akart ijeszteni. Brómot szedek, egész nap álmos voltam. Szemüveget vettem, mégsem látok semmit.

Visszaemlékszem az első napok szörnyű nehézségeire. Olyan dolgokat kellett hallanom, amik sohasem jutottak volna eszembe. Kenyérgalacsinnal dobálódzva tréfálkoztak. Dühösen keltem föl az asztaltól, tehetetlenségemben sírtam. Ilyen lelkiállapotban írtam haza és barátaimnak. Kétségbeejtő levelek voltak. Igen, mindezt már valamennyire meg is szoktam. Nem sért annyira, ha szidják Istent; ha parázna beszédet hallok, de józanul próbálkozom ítélkezni és gondolkozom: mi lehet ennek a végső oka? A nevelés hiánya. Sokat szidom őket, de magam is lusta vagyok. A kiadott parancsot nem teljesítem. Ha társaim közül valamelyiknek valamit megmutatnak, azonnal megérti; én hosszas magyarázat után sem tudom fölfogni. Ehhez járul még a szemem gyöngesége. Mindig azt kérdik, miért vagyok, álmos. Képtelen vagyok mindkét szememet egy dologra szögezni.

A legrosszabb emberekben is van valami kis jó. Ebből következtetek az igazság létezésére. Vénusz a földi szépség ideálja; a természetszülte szépség. Mária is megkapta a természeti szépséget. Vénusz azonban erkölcsi korcs. A görög lélek vágyódott egy tisztább szépség után is, ez Diána. Máriában megvan ez is és Pallas Athene esze is! A görög mithologia tele van ellenmondással. Lehet, hogy ők megérezték az igazságot, de nem tudtak osztatlanságáról. A kereszténységben a Szépség, a Jóság, az Igazság egymástól el nem választhatók.

Itt meg kell szakítani a napló közlését, mert nagyon goromba hangon ír környezetéről. Reagál mindenre és haragjában egyik társára kést dob, hogy támadóját megfélemlítse. „De az gyáván a szekrény mögé bujt” jegyzi fel Iván gúnyosan.

V. azonnal hozzám jött és megkérdezte, tisztességes katona akarok-e lenni? Ugyanis tegnap erkölcsi prédikációt tartottam neki. Istenem, Istenem, milyen rosszat cselekedtem. Csak csúfolódjanak és cselekedjenek tetszésük szerint. Magam vagyok a hibás. Istenem, add, hogy megjavuljak és szavaimat tettekre váltsam! Égi anyám, töltsd meg lelkemet nemes érzelmekkel és gondolatokkal, mutasd meg az utat, ha nehéz lesz is, azon megyek tovább!

Bécsújhely, 1914. december 19.

Ha parázna beszédet hallok és a képzeletemet is ilyen képek szólják meg, a Madonnára gondolok. Az a kegyes és fenséges tekintet minden magasztosnak összesűrítése egy szempárban.

Távozás

Bécsújhely, 1914. december 21.

Naplóm akadémiai részét lezárom...

Merényletet követnek el a szülők gyermekeik ellen, ha olyan intézetbe adják, ahol a tanár az előadás után elfelejti, hogy tanító is. Rettenetes...

Pepi barátom nagyon megszeretett. Sokat küzdött magával, míg kiemelkedett ebből a mocsárból. Nincs még benne lelki mélység... Nagyon érzelmes.

Az akadémiáról teljes megelégedettséggel távozhatom. Legalább egy társam megismerte az eszmét, amelyért törekszem, ha nem is tudja, hogy ez a katolicizmus. Majd lassan rájön. Olyan jó volt neki és nekem, ha érzelmeinket egymással közölhettük.

A naplót befejezem és kérem a nap és csillagok útját irányító, a hangya föladatát elrendelő, a virág virágzását megszabó Magasságbelit, mutassa meg nekem is az utat a tisztasághoz, művészethez, a legnagyobbhoz: az Örökhöz.